A MAGYAR TÁJ FÁJA A FŰZ
„Kis sömlyék szélin tehenek legelnek, / Fakó sárgák a lompos alkonyatban, / A szürke fűzfák egyre komorabban / Guggolnak a bús víz holt ága mellett.” Juhász Gyula Magyar táj, magyar ecsettel című költeménye ősi, még a finnugor időkből eredő nevű fákra, a füzekre hívja fel a figyelmet. Egyes nyelvészek a legváltozatosabb elnevezésű fanemzetséget vélik megtalálni a füzekben, mivel a fehér, a kecske-, a csigolya-, a serevény-, a szomorú- és rekettyefűz valóban felöleli a magyar nyelv szóteremtő-képessége szinte teljes tárházát.




