Ugyanakkor nem feledkezhetünk el az örökléstan tudományáról sem, amely a füzek hibridizációját legalább olyan érdekesnek tartja, mint a Mendel-féle borsókat vagy a Geschwind-féle rózsákat. A füzekből is létrehozhatók vegetatív úton klónok, amilyeneket a nyárfélék esetében szélesebb körben ismerünk. A természetes fűzerdők azonban Európa-, illetve Ázsia-szerte visszaszorulnak, nemcsak a belterjesedő erdőgazdálkodás, hanem sokkal inkább a vízrendezések, lecsapolások következtében. A fűzfajok nagy része ugyanis – miként Juhász Gyulától is tudjuk – a vizekhez kötődik.
A fűzféléknek fontos szerepe van az úgynevezett szukcesszióban, azaz a vegetáció fejlődésében. Tudniillik a folyóparton legelőször ezek a fajok telepednek meg, majd idővel megváltoztatják a talaj-, továbbá az általános termőhelyi viszonyokat, és ezáltal más fák, például a szintén könnyű magvú kőrisek vagy szilek, majd a nehéz „makkfa”, a kocsányos tölgy is megtelepedhet. Ez a szukcessziós folyamat természetesen csak ideális esetben jut el végső fokozatba, a tölgy-kőris-szil ligeterdőhöz. A fűz- és nyárfajok megtelepedése után legtöbbször partszakadások, elhabolások, továbbá a folyó (vagy tó) esetleges mesterséges megváltoztatása révén új, „nyers” helyek alakulhatnak ki, ahol aztán minden kezdődik elölről. De a kezdetnél újra ott lesznek a füzek.
A fűz felhasználása széles körben ismert, régóta készítenek vesszőiből különböző kosarakat, és vegyi feldolgozással a cellulóz- és papíriparban is hasznosítják. Kevesebben gondolnak a belőle természetes úton kinyert szalicilsavra (a füzek tudományos neve Salix), vagy – szintén antiszeptikus hatását kihasználva – a gyógyászatban, kozmetikumokban felhasznált, ma már szintetikusan is gyártott szaliciltartalmú sókra.
A fűzfa volt a jurták vázszerkezetének az anyaga, s Közép-Ázsiában ma is ezt a fafajt alkalmazzák a műanyag vázak megjelenése ellenére is. A levágott, héjában meghajlított vesszőkből készített kosarak, kasiták nálunk széltében kaphatók. A barna, hántolt vesszőket ősszel szedik, majd télen kifőzik, amitől a héj csersavtartalma a „pőre” vesszőnek barátságos barna színt ad, s frissen hajlítható, fonható. A fehér vesszők úgy készülnek, hogy nyáron levágják és azonnal lehántolják, esetleg hasítják őket. A fehér és a barna színű fűzvessző a kosárkötőknek számtalan lehetőséget ad a díszítésre.
A füzek mitológiai szerepére elég megemlíteni a babiloni folyók füzeit, míg az újszövetségi korban az Európában közismert (fűz) barkaszentelést. A hazai néprajzi gyűjtések szerint a füzek a betegségek lakhelyei, ahol le lehet tenni például a gyötrő lázat. (Lásd a szalicil hatását.) Ugyanakkor a szomorú fűz fájdalmat, gyászt sugárzó megjelenése a nép művészetet is megihlette. Példa rá számos növényi motívummal díszített használati tárgy vagy temetői fejfa, síremlék.
Kultúrtörténeti vonatkozásban emlegethetjük Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa írását, a népdalok és népmesék világából pedig Kriza János és Benedek Elek erdélyi gyűjtéseit. Nem feledkezhetünk azonban meg a fűzfapoéta, vagy fűzfadiák kifejezésekről sem, amelyek igen gyengét, netalán még mulatságosat is jelentettek, jelentenek.
A füzekre újabban nemcsak a kosárkötőipar, hanem a zöldenergiatermelés kapcsán is felfigyeltek. Több hibrid (klón) ugyanis kifejezetten gyorsan nő, és sok tüzelőt ad. Mégis a fűz, a vizeket kísérő fűzfajok, a hagyományos világot, a magyar táj egykori látképét jelentik az embereknek. S gyérülésük, netalán eltűnésük mindannyiunknak veszteségetokoz. Úgy, ahogyan Szeged nevezetes erdésze, a „szegedi erdők atyja”, Kiss Ferenc írta a serevényfűz (Salix rosmanifolia) kapcsán: „A búcsúzás mindig nehéz, de a végleges már fájdalmat okoz.”
