Bán György furulyakészítő tapasztalt mester, majd fél évszázada fognak dalba a keze alatt formálódó fafúvós hangszerek. Ő maga pedig minden nagyobb hazai népművészeti bemutatón, vásáron feltűnik, amint táncoló bajusszal fújja szebbnél szebb furulyáit, flótáit, tilinkóit.
Érd-parkvárosi műhelyében tucatnyi fajta félkész fafúvós sorjázik. A hasábtól a kifúrt hengerig, a viaszolt csillogó csőtől, a játszólyukakkal, síppal ellátott, faragással díszített hangszerig van itt minden. A fészerben nagy tételben várakozik a szárítóból érkezett faáru. A gépműhelyben házigazdánk jóvágású felnőtt fia, András épp vasesztergával nagyolja, kerekíti a szögletes anyagot. A csiszolók, gyaluk, fúrók, marók lármás világából átmegyünk a kézi műhelybe, ahol a finom faragások készülnek.
Fotó: Kiss Gergő
Majd a maga kreálta célszerszámmal bejelöli a furulyára a játszólyukak helyét. A sablon egy szögekkel kivert félhenger, ami a fára nyomva, a hat lyukat egyszerre tudja jelölni. Végül fúrás, csiszolás, apróbb ragasztás után lenolajfürdő tömöríti a pórusokat. Nagy vonalakban ilyesformán „terem” a furulya Bán Györgynél. De nem volt mindig így.
Ha a pásztornak sikerül
Az iskolás Gyuri jó hallású gyerek volt, szerette a zenét, és három évig tanult klarinétozni az ózdi zeneiskolában. Fölvették a miskolci konzervatóriumba is, ám gyári munkás szülei nem tudták volna fizetni az albérletet. „Akkoriban sportoltam, befutottam a környéket: Arló, Domaháza, Hangony legeltető pásztorvidék volt, de furcsa módon azidőben nem kerültem kapcsolatba a pásztorokkal és a hangszereikkel. Húszéves koromra eredményes maratoni futó lettem, és kicsit a világ is kinyílt, versenyekre vittek sokfelé.” 1975-ben egy könyv hozott igazi sorsfordulót az életébe. Egy népművészeti vásáron rábukkant Manga János kötetére a népi hangszerekről.
Eközben Miskolcon műszerészüzemben dolgozott sportállásban, a sok szabadidejében pedig furulyákkal foglalatoskodott. 1979-ben megnősülve, Dunakeszire költözött. Ott pedig a vízparton sok bodza nőtt… „A feleségem meglátta egy plakáton, hogy Kiskunmajsán lovas napot rendeznek. Odavonatoztam egy tarisznya furulyával, leültem a fa alá, és fújtam. Helyben eladtam tizenegyet! Félhavi fizetésem megkerestem. Jól jött, hiszen szerényen éltünk, albérletben. Rögtön tudtam, nem szabad abbahagyni.”
Fotó: Kiss Gergő
Kodályné és a hosszifurugla
Hamar belecsöppent a vásározós áramlatba, járta az országot, és mivel szerette a népdalokat, nemcsak kínálta a portékáját, de játszott is rajtuk. A táncháztalálkozókon kapcsolatba került népzenészekkel, akik pontos igényeket fogalmaztak meg, milyen minőségű, milyen hangolású legyen a hangszer, hogyan szóljon. „Először a Muzsikás együttesnek készítettem duda alkatrészeket. Folyamatosan képeztem magam, egyre bővítettem a választékot, a különböző népi hangszerek után jöttek a reneszánsz és barokk fúvósok, minden, amit fából lehet készíteni.”
A győzelemnek érdekes előzménye volt. „Korábban megnéztem egy Kodály-kiállítást a Néprajzi Múzeumban, és ott láttam egy feltűnő hangszert, amit a zeneszerző kapott Somogyban. Ez volt a dunántúli ’hosszifurugla’. Szerettem volna közelebbről szemügyre venni, de nem engedtek hozzányúlni. Az özvegy külön engedélyét kellett kérni. Kodályné szerencsére hozzájárult, hogy lemérjem, lemásoljam a hangszert, így tudtam elkészíteni, és ezzel nyertem el a fődíjat.” Egyből fölfedezte az akkori nagy hangszerkereskedő cég, és rendelt 200 hasonló furulyát, ónbeöntéses díszítéssel. Hatalmas munka volt, de elkészült. „Aztán pályáztam a népi iparművész címre. Beküldtem húsz munkadarabot, amit zsűriztek, 1987-ben megkaptam a népi iparművész minősítést. Azóta is szellemi szabadfoglalkozásúként működöm, önállóan. 1989-ben költöztünk ide Érdre, és máig ebben az udvari műhelyben dolgozom.”
