Oldal 1/1
Manapság a hűség kezd kiveszni az emberek jellemtárából. Cserélődnek a párkapcsolatok, a barátok, a munkahelyek, az állandóságnak leáldozott, a múlt elfeledett értéke maradt csupán, mi egykoron magától értetődő volt. A nyolcvanéves Mák József még a régi szellemben nevelkedett, jól példázza mindezt, hogy szakmai életútja páratlan módon fél évszázadig egy szolgálati helyhez kötődött.
Az ezerarcú természetet úgy ismeri, akár a tenyerét. A kezdeti nehézségek után pályája egészen az Állami Gazdaságok Központjának erdészeti osztályáig vezetett, és számos technológiai újítást vezetett be a szakmába. Megingathatatlanul kiáll a gyenge minőségű talajokon való akácerdő-telepítés és -hasznosítás mellett, e véleményétől 97 éves korában sem lehet eltántorítani.
Erdészgenerációk egyik jeles képviselője a pilismaróti Kiss család, hiszen számos elhunyt és élő tagja a hazai erdőgazdálkodásban találta meg számítását. Nemzedékeken átívelő hivatástudatuk a mai napig sem kopott meg, sőt, a legifjabbak érdeklődését látva, várhatóan még sokáig fennmaradhat.
Ritmusváltás zajlott a közelmúltban a Soproni Egyetemen: alapítványi intézményként működik tovább és a 21. század kihívásainak megfelelve a fenntarthatóságot tűzte zászlajára. Fábián Attila rektorral többek között a változásokról, a megújult oktatásról, a gyakorlatorientált képzésről, kutatásról, a hagyományokról és nemzetközi kapcsolatokról, de legfőképpen az erdőről beszélgettünk.
Nem vagyok fotós, fényképeket azonban szívesen készítek. 2004 óta digitális eszközzel, többnyire kedvtelésből fényképezem, bár előfordul, hogy erdészeti, vállalati rendezvényeken feladatul kapom a fotózást a történtek dokumentálása céljából. De ha csak a magam kedvéért fotózom, inkább a csendesebb témákat keresem: virágokat, gombákat, fákat, vízpartokat, tájakat, és persze felhőket!
Erdei barangolásaink során sokszor találkozunk épített erdei létesítményekkel. Arra azonban kevesen gondolnak, mennyi szakismeret szükséges ahhoz, hogy ezeket az építményeket erdei környezetbe ágyazzuk, és ott üzemeltessük. Minden munkában visszatükröződik a tervező egyedi látásmódja is.
Vörösné Baracsi Erzsébet 1980-ban végzett a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem faipari mérnöki karán, az Iparművészeti Főiskola Belsőépítész szakán pedig 1986-ban vette át diplomáját. Az erdészetek közül legelőször a Pilisi Parkerdő Zrt. kereste meg, a Sikárosi Vadászház belsőépítészeti munkálatait tervezte meg.
Manapság az utódkarok hallgatói kétféleképpen kötődnek Selmechez. A diákhagyományok örököseiként azok őrzése, gyakorlása hozzátartozik mindennapjaikhoz, emellett gyakorta ellátogatnak az ősi bányavárosba, hogy felkeressék jellegzetes tárgyi emlékeit, élvezhessék sajátos hangulatát. De Selmec ott van a művészetekben is, s több alkotásnak vannak diákhagyományokat érintő vonatkozásai.
Nevével már a balekoktatás kezdetén megismerkedik a leendő balek. Dzseki bácsi bohém jellemét bemutató történetek közszájon forognak, és nincs olyan bányász, kohász vagy erdész, aki ne mosolyodna el neve hallatán. Sokan csak becenevén ismerik, és nem is tudják, hogy Böszörményi Nagy Károly névre hallgatott e közismert, és egyben a soproni egyetemi élet eddigi legkülönlegesebb alakja.
„Hogy mit jelent a ballagás a selmeci diáknak, azt – úgy vélem – csak ennek az alma maternek fia tudja megérteni. Nincs mit szégyenkeznünk azon, hogy még a vén professzoroknak is könnybe lábad a szemük, amikor látják a zöldszalagos menetet.” – írta Roth Gyula professzor 1943-ban a Bástyánk című főiskolai lapban.
Szakestélyt nem csak akkor rendeznek, amikor egy közösség vidám mulatozásra vágyik, a selmeci diákhagyományok őrzése során vannak bizony kötelező alkalmak is. Ezekbe a különleges szakestekbe pillantunk most be.
A selmeci diákhagyományok jelenleg is élő rendezvényét, a szakestélyt lázas előkészület előzi meg, amit a Major domus irányít. A terem lefoglalása, berendezése, a névre szóló meghívó, az úgynevezett invitáló czédula szétküldése, a sör megrendelése, a zsíros kenyerek elkészítése, a leendő tisztségviselőkkel való egyeztetés után elérkezik a várva várt pillanat.
„Amely diák Jénából asszony nélkül, Lipcséből veretlenül, Wittenbergából ép bőrrel, Selmecről pedig a Bursch-nóták nélkül kerül vissza szülőföldjére, az a legszánalomraméltóbb teremtménye az Istennek.” Ez a régi selmeci szentencia jól kifejezi, hogy a diákdalok mennyire fontosak voltak az akadémisták életében, s ez a tény a mai napig sem vesztett jelentőségéből.
Az egységes megjelenés, mint az egyenruha viselése erősíti a csoportszellemet, a belső összetartást és az önfegyelmet. A legismertebb egyenruha a katonai uniformis, de az állam egyéb hatalmi egységeinek tagjai (rendőrök, vasutasok, tengerészek, légitársaságok) is azt viselnek, rendszerint kék alapszínben.
Miután a beiratkozott hallgatók túljutottak a balekhét meglepetésein és megpróbáltatásain, a Firmák segítségével bepillantást nyertek a selmeci diákhagyományokba, megkezdődik számukra a tanrendi oktatás. Ezzel párhuzamosan azonban 6-8 héten keresztül folytatódik a balekoktatás is, mert van még mit tanulnia a leendő baleknak! A selmeci hagyományokat bemutató sorozatunk 5. részében ezt foglaljuk össze.
Diáknak lenni a középkorban társadalmi rangot jelentett, s ez volt az indítéka a diákélet kezdetén lezajló sok és változatos szertartásnak. Ennek egyik eleme a leendő balekok (pogányok) fogadása, az akadémiai-főiskolai-egyetemi létbe való bevezetése. A pogányok és Firmák első találkozása, ismerkedése az úgynevezett balekhéten történt.
Hazánk erdeinek mintegy felét kezeli a 22 állami erdészeti részvénytársaság, szerte az országban, a legkülönfélébb földrajzi adottságok, kihívások közt. Munkatársai nemcsak az erdő jó gazdái, hanem elkötelezett természetvédők és a közjólét szolgálói is egyben, akik nap mint nap azon munkálkodnak, hogy területükön összehangolják az erdő eme hármas rendeltetését.
