Lapszemle

Selmeci hagyományok: Valétálás

„Hogy mit jelent a ballagás a selmeci diáknak, azt – úgy vélem – csak ennek az alma maternek fia tudja megérteni. Nincs mit szégyenkeznünk azon, hogy még a vén professzoroknak is könnybe lábad a szemük, amikor látják a zöldszalagos menetet.” – írta Roth Gyula professzor 1943-ban a Bástyánk című főiskolai lapban.

A valétálás az egyetemi élet egyik utolsó, de legfontosabb mozzanata, amelyre ország-világ figyel. Nézzük, hogy e nemes hagyomány mikor és milyen körülmények között jött létre, s milyen formában maradt fenn napjainkig.

A selmecbányai akadémiáról származik a valétálás, a diák-élettől való búcsúzkodás hazai szokása. Ennek módosulása a ballagás, amely a II. világháború végétől – immáron soproni közvetítéssel – általánosan elterjedt a hazai közép- és felsőfokú oktatási intézményekben, és mára már az óvodákban, általános iskolákban is.

A valétálás a latin (bene) valete szóból ered, mely magyarul annyit tesz: isten veletek/éljetek boldogul. Az első valétálás (vagy röviden valéta) föltehetően 1830-ban volt Selmecbányán, legalábbis írásos emlékünk innen maradt fenn.

Az 1830–40-es években a valétáló akadémikust a többiek a Bemooster Bursche zieh ich aus, s más burschdalok éneklésével kísérték a – ma már nem létező – bélabányai városkapuhoz, neki ütötték, majd farbőrre ültették, meghintáztatták, s a kapun át kilódították a városból.

Libasorban meneteltek

A valétálás ma ismert formája az 1850–60-as években alakult ki. A menet az erdészeti szakoktatás épületétől, a Fortuna-háztól indult. Legelöl a balekok cipelték a valétánsok poggyászát, utánuk a cigánybanda következett, majd négyes sorokban, egymást átkarolva a hallgatók, kiknek kalapját tölgy- vagy cserlomb díszítette. A menet diákdalokat énekelve haladt a város utcáin. A ballagást este valétabál követte a városi Vigadóban, ahol éjfélkor lecsavarták a lámpákat, s a valétálók menyasszonyukkal vagy menyasszony-jelöltjükkel az oldalukon körüljárták a tánctermet, miközben a Ballag már a vén diák című nótát énekelték.

A 19. század végén a ballagási menet az 1892-ben megépült Erdészeti Palotától indult, a valétálók abban a tanteremben gyülekeztek, ahol az utolsó előadást hallgatták, s onnan indultak kísérőikkel a városba.

A menetet az akadémia legidősebb hallgatója vezette virággal és cserfalombbal díszített hosszú bottal a kezében. Utána lépdeltek a szemeszterek veteránjai, annyi zöld szalaggal a kalapjukon, ahány szemesztert „túlteljesítettek” az akadémián.

Őket kísérte az elmaradhatatlan cigánybanda, kiket a valétaelnök követett, majd négyes sorokban egymást átkarolva, a vállukon átvetett tengerzöld valétaszalaggal a ballagók. A menetet a többi évfolyam hallgatói zárták le, kik kígyóvonalban, szalamanderben lépkedtek, s a többiekkel együtt énekelték a Ballag már a vén diák dalt. A sorozat korábbi részeiben is említett céheknél ugyanis szokás volt a libasorban (Gänsemarsch) történő felvonulás, a vándorútra induló mesterlegényeket is így búcsúztatták. Az akadémisták szalamanderjének, kígyózó sorban való felvonulásának ez az alapja. A szalamanderezők sokszor koffereket és egyéb tárgyakat vittek a hátukon, rendszerint olyasmiket, amelyek a tanulás hosszú évei alatt szorosan hozzájuk nőttek. A ballagást természetesen búcsúlakoma követte Wintrinél, azaz Winterstein Bernáthnál, aki a Vigadó bérlője volt hosszú időn keresztül. A lakomán a valétaelnöknek nagy, ünnepi búcsúbeszédet kellett mondania, amelyet a selmeciek oly komoly érdeklődéssel vártak, mint a miniszterelnök programbeszédét.

Kiporolták, kirúgták

Amikor a diák a záradékolt indexet kezébe kapta, azaz filiszter lett, akkor először is oldalba rúgta háromszor a főiskola központi épületét (a Fritz-házat), azután a Leibfuchsa és egy másik balek megfogta a panyókára vetett grubenrock végét, s a filiszter hátán azt nádpálcákkal ütögették. Így porolták ki egészen a városkapuig, ahol már kocsik várták, s

a szó szoros értelmében kirúgták, jelezve, hogy most már ők az urak Selmecen.

Egykoron a mesterlegényeket is így kísérték céhtársaik a városkapukhoz, ahol a búcsúzó megitta az utolsó korsó sörét, amelyet azután – ősi keleti szokás szerint – a kapu szögletkövén összetört, hogy abból többé soha senki se ihasson. Ez a szokás ragadt át a középkori vándordiákokra is, ahonnan aztán meggyökeresedhetett az egyetemi városokban, így Selmecbányán is. Az 1848–49-es években, de különösen a kiegyezés után meginduló magyar nyelvű oktatás miatt sok selmeci hallgató vette a vándorbotot, s állt át a monarchia utódállamainak akkoriban alakult akadémiáira (pl. Leoben, Přibram), ahol meghonosították a selmeci diákszokásokat. Így például a Philistrierungnak nevezett leobeni valétálás 1876-ban volt először az ottani akadémián.

Az utolsó selmeci valétálást 1914 tavaszán tartották, mert az első világháború, később az elcsatolás nem tette lehetővé továbbiak megrendezését.

Emlékkönyvek, emlékívek

A valétálás kellékei között meg kell említeni a valétakönyveket és valétaíveket is, amelyek csaknem két évszázados múltra tekintenek vissza. A valéta- (vagy másnéven emlék-) könyvek különböző nagyságú, finom kivitelű, aranykötésű albumok (kezdetben még kötetlen emléklapok) voltak. A búcsút mondó hallgatók az utolsó szemeszter vége felé az évfolyamtársakkal és a jó cimborákkal búcsúsorokat írattattak a valétakönyv lapjaira, gyakran kimunkált rajzok vagy festmények kíséretében.

Ezen ábrázolások motívumai természetesen Selmec fontosabb épületei közül kerültek ki, így leggyakrabban a Leányvárt, a Szélaknai kaput, vagy az Arany bányamécseshez címzett fogadót ábrázolták.

Az 1850-es években megjelenő emlékkönyvekben a beírók árnyképei is megtalálhatók, ezek pótolták a fényképeket. A fényképes albumok az 1860-as években jelentek meg. Az első tablókat pedig az 1870-es évek közepén készítették, kicsinyített másaikat az 1890-es évektől mintegy másfél évtizedig a valétabálok meghívójára is rátették.

A valétakönyvekhez hasonlóan elfelejtett hagyomány a valétaív vagy emlékív. Ez díszes, művészi rajzokkal keretezett, esetenként Erinnerung an Schemnitz feliratú, nagyalakú rajzlap volt, melyet a balekok a nyakukba akasztott rajztáblán hordtak szét a városban, s a valétánsok nevében emlékül aláírattatták minden valétáló társukkal, jó baráttal, tanárral. A neve mellé mindenki odaírta vulgóját (kapott becenevét), s azt is, hogy hová való. Ezeket az emlékíveket egykor a három akadémiai kar összes valétánsa aláírta, ami az összetartozás egyértelmű megnyilvánulása volt. A díszes rámás valétaívek aztán ott lógtak az erdészlakok, bánya- és kohófőnöki szobák falán, emlékeztetve a tovatűnt diákévekre, s az azoknak otthont adó városkára, Selmecre.

Sopronban a valétálás estéjén (napszálltakor) a végzősök és az őket búcsúztató alsóbb évesek az egyetem főépülete előtt sorakoznak fel, természetesen ezen ünnepi alkalomból a hozzátartozók is elkísérik őket.

A rektor és a valétaelnökök ünnepi beszéde után a búcsúzók átadják az egyetem zászlaját a búcsúztatóknak, majd a rektor kitárja az egyetem kapuját és a valétamenet megindul. Ennek első részén a szalamanderezők négyes sorokban, S-alakban haladnak előre, miközben kezükben bányászlámpát lóbálnak. Őket követik a tanárok, majd a valétánsok zárják a menetet, kiket két oldalt fáklyát vivő alsóbb évesek kísérnek. A diáknótákat éneklő lassú menet a Főtérre tart, útjukat a polgári házak ablakaiban égő gyertyák keretezik. A főtéri polgármesteri búcsúztatást valétabál követi, ahol éjfélkor a valétánsok leveszik a szalagjukat, s a valétaelnök is átadja tisztségét.

Forrás: A Mi Erdőnk