Dzseki bácsi 1900. szeptember 29-én született Fehérgyarmaton, és váltig hirdette, hogy fogantatása a 19. és 20. század fordulóján történt.
Szüleivel a század első éveiben – jobb megélhetést remélve – kivándoroltak az Amerikai Egyesült Államokba, ahonnan 1914-ben hazajöttek erdélyi rokonaik meglátogatására, de az időközben kitört világháború miatt már nem tudtak visszautazni.
Talán jobb is, mert élete végéig tartó víziszonya miatt nem is lett volna jó tengerész. Erre hivatkozva Dzseki bácsi vizet ritkán ivott, inkább alkoholos italok, főként vörösbor fogyasztásával fedezte mindennapi folyadékszükségletét.
Intézményi rekorder
Némi hányattatás után 1922-ben beiratkozott a soproni Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskola bányászati szakára. Életfilozófiájául fogadta Jean Racine francia drámaíró A pereskedők című művében megfogalmazott szavait: „…ki lassan jár tovább ér, kell enni, inni is, kár a nagy vágtatásért”. Ennek tudható be, hogy a vizsgák letételével sohasem sietett, azokra mindig aprólékosan felkészült, ugyanis csak a jeles érdemjeggyel elégedett meg.
Ezért fordulhatott elő, hogy például ásványtanból 11 évvel, geológiából 15 évvel, bányaműveléstanból 17 évvel, érc-előkészítéstanból 26 évvel később vizsgázott le, mint ahogy az adott tárgyat elkezdte hallgatni. Egyébként nem is akarta lezárni tanulmányait, mígnem 1949-ben új rendeletet hoztak, melyben figyelmeztették a hallgatókat, hogy aki három éven belül nem fejezi be a II. világháború előtt megkezdett tanulmányait, annak semmisnek tekintik eddig elért eredményeit, így kénytelen volt abszolválni. Végbizonyítványát 1951. április 9-én állították ki, azaz diplomáját az intézmény fennállása során, rekord módon, három évtized alatt szerezte meg!
Hosszúra nyúlt diákoskodása közben, 1940-ben a Földtan–Teleptan Tanszéken demonstrátor lett, és ott dolgozott egészen nyugdíjba vonulásáig. 1951-ben, diplomája átvétele után tanársegédi, 1957-ben adjunktusi kinevezést kapott. Őslénytant és geológiát oktatott a híres Vendel Miklós professzor vezette tanszéken, ahol hatalmas gyűjteményt szedett össze, amit viszont az utód tanszékvezető – Dzseki bácsi megjegyzését itt nem szó szerint idézve – jól elherdált. A Bányamérnöki kar Miskolcra való költöztetésével ő sem értett egyet, ugyan rövid időre velük ment, de nem bírta az ottlétet és visszatért szeretett városába. Hiányzott törzshelye, a Rókalyuk nevű kiskocsma, az örök diáklét színtere, Sopron. 1960-ban – állását vesztve – nyugdíjba vonult.
Egyszer a következő párbeszéd zajlott közöttük:
– Szervusz, Dzseki! Hová mész?
– Megyek vizsgázni. Hát Te Sanyi?
– Megyek vizsgáztatni.
Tanszéki alkalmazottként fehér köpenyben ment a professzorokhoz vizsgázni, akik között idővel már tanítványai is akadtak. Egy ilyen vizsga előtti nap telefonon szólt át leendő vizsgáztatójának: „Készülj balek, holnap megyek hozzád vizsgázni.”
Bekötött fejjel
Igen szerette a gondtalan legényéletet, de amikor felfigyelt arra, hogy az este levetett, és a szokása szerint a szoba sarkába dobott harisnyája mint a csizma megállt, akkor elgondolkodott a nősülésen. Erre 1951-ben került sor, az akkor már tíz éve özvegy Rozáliát, azaz „Nagymamát” vette el feleségül.
Húsz évig éltek együtt, a két évtized melegsége kárpótlás volt számára az addigi rideg agglegény életért. Hitvesét számos, sajátos bókkal halmozta el, mint például: „Rozáliám, szívem kéményében kotor a szerelem!” Nős ember létére havonta egyszer, felesége engedélyével kimaradhatott. Egy ilyen kimaradás után halkan lopózott be a szobába, miközben a falióra megkondult, jelezvén, hogy éjjel 1 óra van. Neje felébredve rögtön ráripakodott: „Azt ígérted, hogy 10 órára hazajössz, az óra pedig egyet ütött!” De Dzseki bácsi részéről sem maradt el a replika: „Igen szívem, mert a nullát nem üti.”
Rendhagyó kívánság
1977 februárjában volt főnöke, a híres geológus, Vendel Miklós professzor temetésén megfogalmazta utolsó kívánságát. A sír melletti szertartást egy fának támaszkodva, bozontos, busa fejét lehajtva figyelte. Egyik egykori hallgatója odament hozzá, azt gondolván, talán rosszul van. Érdeklődésére ezt felelte: „Bús vagyok bulek, az öreget ma temetjük, lehet, hogy hamarosan engem.
Végakarata beteljesedett. Amikor 1985. március 5-én a soproni Szent Mihály-temetőben leeresztették koporsóját a sírba, behantolása közben négy Firma megkóstolt egy-egy liter vörösbort, majd azt ráöntötték a koporsóra.
Epilógus
1980 szeptemberében, a többi valétaelnök társammal együtt, meghívót kaptam a soproni Szélmalom vendéglőbe Dzseki bácsi 80. születésnapjának a megünneplésére, amelyen a bányásztársadalom színe-java megjelent. Be kell vallanom, hogy meglepődtem a meghívó láttán. Egyrészt azért, mert az addig hallott anekdoták alapján nem is feltételeztem, hogy Dzseki bácsi hús-vér ember, vagy ha kételkedve ezt el is fogadtam, akkor különös személyét a régmúltba helyeztem.
Különös ember volt. Személye is, élete is, sorsa is. Ő volt a megtestesült vidámság és jó kedély, ő az örök diák példája, nem véletlen, hogy anekdoták hősévé, majd legendává vált. Életmódja a selmeci akadémisták alakjait, viselt dolgait idézte fel, nagy, bozontos feje, hatalmas szemöldöke, székelyes hanghordozása, amit pillanatok alatt poncihter tájszólásra tudott váltani, különlegessé tették. Meséit, tréfáit, anekdotáit, aranyköpéseit sorra idézik most is a hallgatóság köreiben. Dzseki bácsi emléke örök!
Bartha Dénes
(A sorozat befejező részében Selmec művészetekre gyakorolt hatását mutatja be a szerző.)
