A zenei művek közül Wolfgang Amadeus Mozart utolsó operájának, az 1791. szeptember 30-án Bécsben bemutatott Varázsfuvolának a legérdekesebb a kapcsolata Selmechez. Mozart és az opera szövegkönyvírói is szabadkőművesek voltak, akik korábban a bécsi páholyban megismerkedtek a selmeci akadémián tanított udvari tanácsosokkal, és nagy tisztelettel voltak irántuk.
Professzorokról mintázta
A darab öreg pap alakját Nikolaus Jacquinről, a kémiai oktatás első selmeci tanáráról mintázták, akinek (és zenerajongó családjának) Mozart 19 korábbi művét ajánlotta. Sarastrót Born Ignác, a fémek kinyerését szolgáló amalgamációs eljárás kidolgozója ihlette, aki egyébként Bécsben külön páholyt is alakított, s akinek Mozart a Die Mauerfreunde című kantátáját dedikálta.
Az viszont nem képezi vita tárgyát, hogy a kiállhatatlan jellemű Monostatost arról a Martin Heinrich Klaproth berlini professzorról formálták, aki az említett selmeci professzorok nagy ellenségének számított, s élete során sokszor, de többnyire megalapozatlanul támadta őket. Érdekességképpen megemlítendő, hogy az 1985-ben Clevelandben színpadra állított Varázsfuvolában, melyet ifjabb Dohnányi Ernő vezényelt, a szereplők többsége – selmeci hangulatot kölcsönzendő – grubenben és waldenben, az akadémisták egyenruhájában állt színre.
A klasszicista zenei formákat kompozícióiba beépítő híres zeneszerzőt, Johannes Brahmsot a boroszlói egyetem díszdoktorává fogadta. Ezt megköszönve, diákdalok felhasználásával megírta az Akadémiai ünnepi nyitány című tíz és félperces művét.
E műben a selmeci akadémián is énekelt diáknóták közül felcsendül a Kohász himnusz kezdő dallama, a Balekkeresztelő nóta, s befejező kompozícióként a mindenki által ismert Gaudeamus igitur.
Táblaképek a templomból
A titokzatos M. S. mester ránk maradt kevés alkotása közül a leghíresebb éppen Selmechez kötődik. Nyolc nagyméretű, egyenként 180×120 centiméteres passióképe díszítette azt a szárnyas oltárt, amelyet 1506-ban szenteltek fel az Óvár Miasszonyunk templomában. Sajnos a közelgő török veszedelem miatt az oltárszekrényt 1541-ben szét kellett bontani, s a táblaképek megkezdték hányattatott sorsukat. Hollétük évszázadokon keresztül ismeretlen volt. 1876 májusában gróf Károlyi Lajos palotájában főúri és egyházi gyűjtemények tárgyaiból seregszemlét tartottak, a bevételt az akkor pusztító árvíz károsultjainak ajánlották fel.
Egyedül Simor János hercegprímás figyelt fel a képekre – akinek egyházmegyéjéhez tartozott Szentantal is –, melyekből négy képet megszerzett (Krisztus az olajfák hegyén, Keresztvitel, Kálvária, Feltámadás) a frissen alapított esztergomi képtár, egyet (Jézus születése) pedig a szentantali plébániatemplom számára. Ezek jelenleg az esztergomi Keresztény Múzeumban, illetve a szentantali templomban láthatók.
|
Szegény Náczkók, valóban szánalmas alakok! A rossz kigőzölgés és a bányaélet miatt betegesek, véznák és halaványok. Már úgy születtek. – A Náczkó három évig szopik, hat éves korában pipázik és hét éves korában megindul járni, tizenhat éves korában megházasodik és új Náczkókat nemz, huszonnyolcz éves korában meghal végelgyengülésben és a kalapácsát, kötényét és lámpáját ráhagyja Náczkóira. Az arany nyomorékokká teszi az embereket. Selmeczen könnyebb száz mázsa aranyat találni, mint egy újonczot – a ki a katona-mértéket megüsse. Mikszáth Kálmán (1890): Tavaszi rügyek. Elbeszélések az ifjúságnak. – Révai Testvérek, Budapest. |
A Vizitáció címet viselő táblakép erősen rongálódott állapotban a Selmec közeli Tópatak templomának padlásáról került elő. 1902-ben a Szépművészeti Múzeum megvásárolta, restauráltatta, ma a Magyar Nemzeti Galériában tanulmányozhatjuk az alkotáson M. S. mester kiváló kolorista technikáját. Lille-ben, egy magángyűjteményben bukkant fel, odakerülésének körülményei és pontos időpontja ismeretlen. A szárnyas oltár nyolcadik képe (Angyali üdvözlet) sajnos elkallódott, így nem sok esély van arra, hogy ezt a híres középkori alkotást helyreállított formában, teljes egészében csodálhassuk.
A művész rövid ideig patikus volt az ún. Felső gyógyszertárban, akkor örökítette meg a Paradicsom-hegy oldalából azt a látképet, ami azóta se nagyon változott. Ugyan Csontváry sajátos lényének pszichopatológiás megnyilvánulásai ebből a képéből hiányoznak, emiatt nem is tartják a legnagyobb alkotásai között számon, nekünk az egyik leghitelesebb és legkedvesebb ábrázolása az ősi bányavárosnak.
Petőfi, Mikszáth, Kosáryné
Az evangélikus líceum leghíresebb, bár ott egy évet sem kibíró diákja kétség kívül Petőfi Sándor. Érthető módon éppen a magyar irodalom tanárával, az akkor ébredő szlovák nemzeti mozgalom hívével, Daniel Gabriel Licharddal került összetűzésbe, aki aztán 1839-ben „szekundába ponálta” Petőfit, s erre ő télvíz idején gyalogosan Pestre szökött.
Kosáryné Réz Lola: A vén városA régi város már csak álom, A szívem hozzá visszadobban Évek telnek: csak jobban fájhat, A föld üzenget értem, látom, Várnak reám az agg hegyek Testemet: otthon megnyugodni, Gallyszedő gyermeket vezetni, Istenem, engedj ott pihennem, Apáim mécse ott világít, – (Új Idők, 1933) |
Érdekes, hogy Petőfi szállásadója, Szurina János kamarai hajdú, nemcsak selmeci tartózkodása alatt, hanem már nagy költővé válása után is csak lenézően szólt róla, s mindvégig savanyúképűként emlékezett reá.
Mikszáth 1863-ban iratkozott be az evangélikus líceumba, mert a rimaszombati iskola, ahová korábban járt, csak algimnázium volt, s ott nem lehetett érettségi vizsgát tenni. A hetedik osztályt kétszer járta, s így három évig tartózkodott Selmecen. De az érettségi vizsgákon is akadtak gondjai, 1866-ban mathézisből megbukott, végül aztán a javítóvizsgán átment. Petőfihez hasonlóan, ő is tagja volt a hosszú ideig működő líceumi önképzőkörnek. Selmeci tartózkodása alatt hét verset írt, melyekkel díjakat is nyert. Később nyolc selmeci vonatkozású novellát köszönhetünk neki, az 1874 és 1893 között keletkezett művek nagyszerűen leírják, hogy a Selmecen töltött három év mély nyomot hagyott Mikszáth életében.
A dúsgazdag leányzó kicsapongó életét, sajátos vesztét többen, többféleképpen megörökítették, ezek közül a legkiválóbb szépirodalmi alkotás gróf Zichy Gézáé. A leányvári boszorkány című költői beszélyét 1881-ben vetette papírra, az Athenaeum által megjelenített igényes kivitelű kötetet unokatestvére, gróf Zichy Mihály művészi grafikái illusztrálják.
Amíg Selmecen élt, mindvégig a nagyvárosba vágyott, a divatházak, színházak, társasági élet világába. S amikor a sors 26 éves korában elszakította tőle szülővárosát, és a fővárosban megkapta azt, amit negyed évszázadon át óhajtott, ellentétes fordulatot vettek érzelmei, s életének további 65 évére már a folytonos visszavágyódás volt jellemző. 21 regénye játszódik részben vagy egészben Selmecen, a századforduló helyi társadalmának és városképének legjobb ábrázolásait neki köszönhetjük. Ő is és mi is pedig azt köszönjük, hogy Selmecet örökre a szívünkbe zárhatjuk!
