Nevét onnan kapta, hogy Várgesztes és Kőhányáspuszta német nemzetiségű lakosai ezt az utat használták kapcsolattartásra és közlekedésre. Különlegessége, hogy Komárom-Esztergom és Fejér vármegye határát és az Országos Kéktúrát is érinti egy szakaszon.
Mielőtt a tanösvényen elindulnánk, érdemes Kőhányáspuszta látnivalóit is megszemlélni. A terület birtokosa hosszú időn keresztül a Gróf Esterházy Móric Ökoturisztikai Központ és Turistaháznak nevet is adó miniszterelnök családja volt. Az épületegyüttes a Téry Ödön Nemzeti Turistaház-fejlesztési Programnak és egy térségi turisztikai területfejlesztési pályázatnak köszönhetően újult meg 2021-ben. A festői Avilai Szent Teréz kápolnát is a grófi család emelte, felújítása a Vérteserdő Zrt. révén koordinált közadakozás segítségével történt 2013-ban.
Az erdészeti lovak felújított itatója a közeli Vérteskozmán
A tanösvényen sok érdekességgel találkozhatunk. A kiinduló táblán olvashatunk a település történetéről, a másodikon a Vértes hegység mészégetőiről. A környék falvaiból többen űzték ezt az apáról fiúra szálló mesterséget. Két utolsó művelője 1981 nyarán még a kőhányási kemencéknél dolgozott. Nem éppen a könnyű munkák közé tartozott a mészkő bányászata, szállítása, összetörése és párhuzamosan a kemencék felfűtése.
Az Avilai Szent Teréz kápolnát a Vérteserdő Zrt. újíttatta fel 2013-ban
A harmadik táblától kezdve a nyolcadikig megismerhetjük a terület növénytársulásait és a jellemző növény- és állatfajokat. Elsőként a gyertyános–tölgyes társulásról olvashatunk, mely Magyarországon 400 és 600 méter magas területeken fordul elő, a mély termőrétegű, üde termőhelyeken a legjellemzőbb. A gyertyános–tölgyesek felső lombkoronaszintjében állományalkotó a kocsánytalan tölgy, elegyfajként megtalálható a cser, magas kőris, bükk. A második lombkoronaszintben árnyéktűrő-félárnyéktűrő fafajok élnek. Uralkodó a gyertyán, madárcseresznye, kislevelű hárs, nagylevelű hárs, mezei juhar, korai juhar. A gyepszint jellemző fajai többek között a kis télizöld, az olocsán csillaghúr és a pézsmaboglár.
A negyedik tábla a bükkös-társulást mutatja be.
A zárt, egyszintes állományai jelentős árnyalást biztosítanak, cserjeszintjük hiányzik. Gyepszintje alacsony borítású, viszont tavasszal fajgazdag. Régen a bükk fáját hamuzsírfőzésre, szén- és mészégetésre használták, de mára már kedvelt faipari alapanyag.
A karsztbokorerdőket mutatja be a következő állomás. Sziklás gerinceken, délies kitettségű meredek oldalakon, általában 250 méteres magasságban élnek, a kis erdőfoltok váltakoznak sziklagyepekkel, száraz gyeptársulásokkal, sztyepprétekkel. Fő állományalkotó fafajai a molyhos tölgy, csertölgy, virágos kőris, húsos som, cserjeszintje fajgazdag. A gazdaságilag alacsonyabb értékű faállományokkal rendelkező, iparifa-termesztésre alkalmatlan területeket régen legeltetéssel hasznosították. Európa-szerte híres volt a Vértes egy másik birtokos családjának, a Meránok birtokain nevelt birkák gyapjúja. A birkanyájak könnyű prédái voltak az itt élő farkasoknak. A pásztorok ezt nem igazán tűrték, és bizony a 19. század végére már nem maradt farkas a Vértesben…
Erdei pihenő a kasztbokorerdőkről szóló állomásnál
A hatodik tábláról megtudhatjuk, hogy a cseres–tölgyes társulás Magyarország és a Vértes leggyakoribb erdőtársulása. Általában 250-400 magasságnál jelenik meg. Állományai zártak, gyakran kettős lombkoronaszinttel rendelkeznek, a második szint alacsony záródású. A tölgyek laza lombkoronája miatt az erdőbelsőbe több fény jut, cserjeszintjük és gyepszintjük ezért fajgazdag.
Oldalak: 12
