
A VADÁSZKUTYÁK EDZŐJE
Vizslák, airedale terrierek és egy springer spániel, összesen kilenc kutya, no meg a gazdáik izgatottan várnak május első vasárnapjának délelőttjén egy Baja melletti mezőn.
Oldal 1/1
Vizslák, airedale terrierek és egy springer spániel, összesen kilenc kutya, no meg a gazdáik izgatottan várnak május első vasárnapjának délelőttjén egy Baja melletti mezőn.
Vannak lenyűgöző, monumentális fák, amiket nagy tisztelet övez. Erdész, vadász, turista fejet hajt előtte és megcsodálja, amikor mellette elhalad.
Időről időre borzolja a kedélyeket egy-egy faluszélről elkószált kisgyerek, világgá bujdosó kamasz, erdőben eltévedt kiránduló, elbóklászó beteg öreg története. Sokan aggódnak a bajba jutott, segítségre szoruló emberekért. Ilyenkor erdőn, mezőn, bozótos hegy-völgyes terepen a keresésben nagy szolgálatot tesznek a képzett mentőkutyák.
A járványveszély miatti bezártságban sok ember talált rá újra a természetre, mely pihenést, szabadságot és testi-lelki feltöltődést nyújt a kirándulók, túrázók számára. A látogatók számának növekedésével arányosan egyre több lett a kutya is az erdőben.
Bárhol bukkanjanak is fel, Sajdik Ferenc figurái ismerősen köszönnek ránk. A rajzfilm nagy ho-ho horgásza, a mesebeli dagi madár Gombóc Artúr, a reklám „bontott csirkés” ősembere, vagy bármely tüneményesen bizarr állatka, sürgölődő emberi lény, emberarcú tárgy, girbe-gurba városi utcácska egy könyv lapjain.
„Fényképezőgép helyett alma volt a jelem az óvodában, mégis hobbimmá, majd hivatásommá vált a fotózás. Jó pár éve, mikor Budapesten vendéglátásban dolgoztam, egy csapatépítő buli keretében a szakácsunk elhozta a tükörreflexes fényképezőgépét. Ahogy láttam magam az általa készített képen az elmosódott háttérrel, rögtön a fotózás szerelmese lettem."
Hajdanán az emberek szíve együtt lüktetett a természettel. Bár nem voltak tudósok vagy zsenik, jól ismerték a természet törvényeit. Olvastak a csillagok állásából, követték az állatok rejtett ösvényeit, és alaposan megfigyelték a növények törékenységét. S hogy mindez nem csak mese, arra Fekete István, korunk egyik legkiemelkedőbb írójának életműve a bizonyíték.
Szlovákiából kis számban, de egyre gyakrabban érkeznek hozzánk barnamedvék. Az elmúlt években a Heves és Nógrád megye északi részén tapasztaltak arra engednek következtetni, hogy a faj megtalálta élőhelyét nálunk, immár folyamatosan jelen van. A farkas pedig egyre stabilabb állományban fordul elő Észak-Magyarországon, de felbukkanhat már az Alföldön éppúgy, mint a Dunántúlon.
Hűség. Talán a legkifejezőbb szavunk a kutyára. Már ősidők óta az ember hű társa, ragaszkodása és alázatossága páratlan az ember-állat kapcsolatában, és a változó világhoz való alkalmazkodása is egyedülálló. Amellett, hogy családtagok, a fajtáktól függően munkákra is használhatók, gondoljunk csak az őrző-védő, terelő, terápiás, vakvezető, szánhúzó vagy hadi kutyákra, és persze a vadászkutyákra.
A Csík Zenekar alapítója, Csík János népzenész jókedvű muzsikus. Úgy táncol kezében a vonó, hogy örömzenére hívja a zenésztársakat is a legkülönbözőbb műfajokból. Koncertjein egymásra kacsint a hagyományos népzene a legvagányabb pop-rockkal. De mostanában, e vírusvészes kényszerű csend idején a színpadot felváltotta számára a természet.
„Ha nem zabbal működik, nem ugat, nem bőrből van: nem értek hozzá!” – tette egyértelművé a telefonban Szloboda István, hogy miről hajlandó velem beszélgetni, és miről nem. Így esett, hogy egy szép zúzmarás jászsági erdőszélen találkoztunk, ahová négy remek vadászkutyájával érkezett.
Őszi színeit öltötte magára a Mátra. Az erdő sárgán hullámzik a hegyek-völgyek vonulatán, amíg a szem ellát. A megnyugtató csöndben különös hang üti meg a fülemet Mátrafüredhez közeledve. Kutyaugatás; de nem egy, nem kettő. Hamarosan kiderül, hogy harminckilenc kutya kelti a hangzavart. A kutyák körül Hering Tamás serénykedik, ugyanis túrázókat vár.
Aki hűséges négylábújával járja a vadont, annak különös felelőssége és kötelessége gondoskodni arról, hogy kutyája se másokat, se az erdő állatait, természeti értékeit ne veszélyeztesse.