Lapszemle

Valóságos főszereplők

Hajdanán az emberek szíve együtt lüktetett a természettel. Bár nem voltak tudósok vagy zsenik, jól ismerték a természet törvényeit. Olvastak a csillagok állásából, követték az állatok rejtett ösvényeit, és alaposan megfigyelték a növények törékenységét. S hogy mindez nem csak mese, arra Fekete István, korunk egyik legkiemelkedőbb írójának életműve a bizonyíték.

Regényeiben szemünk előtt kel életre a bokor, a mező, a berek és az erdő, azok megannyi lakójával, ölelő szeretetével, halk bánatával és esetenként véres tragédiájával együtt.

Fekete István Göllén, egy somogyországi kis falucskában látta meg a napvilágot. Az anyatejjel együtt szívta magába a természet és Isten szeretetét.

Életútját mindig nyitott szemmel járta, a természet csodálatos rendjét gyönyörű líraisággal vetette papírra, ezáltal lelkének egy darabját is átadta az olvasónak.

Magabiztos volt, mégis szerény, visszahúzódó jellem, nem vágyott sem csillogásra, sem elismerésre, hiszen tudta, hogy amit ír, az nem csalóka mese, hanem a vitathatatlan valóság.

Értette az állatokat

Mérnök gazdaként és szenvedélyes vadászként napokat, olykor heteket töltött a természet lágy ölén, alaposan megfigyelve az égi, földi és a víz tükre alatti élet minden rezzenését, így a mindig változó természet kimeríthetetlen témával ajándékozta meg az írót. Előfordul, hogy az ifjúságnak szóló regényeiben az emberek csak mellékszereplőként jelennek meg, míg főszereplőit, az állatokat, Isten adta tulajdonságokkal, erővel és gyengeséggel, valamint a nagybetűs Törvény szerinti ösztönnel ruházta fel, fölösleges hőstettek és szuperképességek nélkül.

Bár az állatok szavakkal nem beszélnek, minden mozdulatukkal, farkcsóválásukkal, reptük suhanásával és hangjelzésükkel elárulják örömüket, fájdalmukat, félelmeiket.

És igen, Fekete István jól ismerte ezeket a jelzéseket, nyitott könyv volt számára a vadon rejtélyes világa, s benne megannyi élőlény titka. Fiatalok és idősek egyaránt a mai napig szeretettel olvassák műveit, s látni vélik, ahogy a szoba csöndjében feltárul a természet izgalmas leiratának egy-egy története.

A teljesség igénye nélkül megpróbálom a szinte lehetetlent, felvillantani egyes főszereplőinek a történetét.

Mindenki kedvence

Hogy az erdei állatok hogyan, mit és miért csinálnak, abba már egész pici kortól belekukkanthatunk regényei által, hiszen ritka az olyan magyar család, akinek a könyvespolcáról hiányoznának művei. A „szabadok” birodalmában végtelen türelmet, szeretetet, olykor csontig hatoló félelmet és véres ösztönt tapasztalt, mellyel leplezetlenül szembesíti az olvasót.

Legismertebb szereplője Vuk, a kedves kis rókakölyök, aki a történet elején szörnyű tragédiával veszíti el családját.

A fiatal hallgatóság kedvenc „mesehőse” elhagyatottságában Karak féltő szeretetére talál. A nagyra becsült ősöktől kapott örökség, és Karak pótapai tanítása végtelen kitartást, kiváló vadászösztönt éleszt benne. Ami nem utolsósorban sok bosszúságot okoz a Simabörűnek, azaz az embernek, akinek apróállatai igencsak megfogyatkoznak Vuk munkálkodásának következtében. A rókalyuk, a barlang, a tyúkól, vagy az erdei nyiladék az életért folytatott harc színterévé válik, mely viadalnak sosincs végleges győztese.

Szenvedélyes vízi vadász

Fekete István – a lillafüredi pisztrángtelepen látottak alapján – megalkotta Lutrát, melynek főszereplője hasonlóan vérszomjas, de mindennek ellenére szerethető jószág. Ő a vidék legpompásabb vidrahímje, aki még álmában is éberen vigyázza menedékét.

Lutrát tökéletes hallással, látással és szaglással ruházta fel az író, így megérti a nád susogását és a vizek hozta illatok üzenetét.

Az évszakok változását is csodás természeti képekkel festi elénk a szöveg. A hidegre fordult időben vidránk más helyeket keres fel, a befagyott vizek iszapjába fúródó halak felkutatása helyett inkább a pisztrángtelep fürge népére fáj a foga. A határ és a falusi porták állatainak védelmezője, Miklós, a községi vadász is szerepet kap a regényben, akinek sok borsot tör az orra alá a rejtőzködő főhős.

Ősi ösztönök

A „szabadok népének” valós bemutatása mellett a korabeli falusi életről, és a portán élő háziállatok ábrázolásáról is hiteles képet mutatott az író. Kele című művének a főszereplője egy gólya, aki sérülése miatt elmarad a messzi tájakra vándorló társaitól. Az éhség, fájdalom, szégyen vasfoga mardossa, és a törvény szerinti halálra vár. Csuri népének, a verebeknek a cinizmusa, és Hu bagoly megtévesztő tanácsai után igazi segítséget az embertől kap.

Befogadja, ápolja, eteti, sőt becézi a magányosan maradt hosszúlábút, aki kételkedve fogadja a jó szándékot.

Kele a megváltozott környezetben sem feledi az afrikai tájat, közben pedig gyógyulásának minden pillanatát őrzi. Egy év múlva, amikor újra érzi magában az erőt, ismét szárnyai alá veszi a levegőt, és búcsút mond a háznak és az embereknek, hogy az ősi ösztönök szerint beteljesítse a Törvényt.

Talán legnépszerűbb regényében, a Tüskevárban az író nagyobb szerepet szán az embereknek, akik a balatoni berekben járták ki az élet iskoláját. A folyó menti nádas vidék a valóságos életre tanítja Tutajost, minden sallangot, mellébeszélést és büszkeséget kizárva. A Matula bácsira bízott ifjú a nyári szünet idején saját bőrén tapasztalja meg az áldásos és bajos természeti erőket, mely egy életre beleivódik a fiatal elméjébe. A rekettyés, a füves rét, a nádas és a folyó állatvilága Fekete István részletességig kidolgozott írásában kristálytisztán tárul a szemünk elé.

Az ember hűséges társa, a házőrző eb ebben az írásban is megjelenik, Csikasznak olykor saját félelmein kell úrrá lennie, de szeretettel és teljes odaadással szolgálja gazdáját.

Bogáncs című regényben egy pumi juhászkutyáé a főszerep, aki kalandos életútja során sok gazdát szolgált már. De hiába a cirkuszi porond és csillogás, hiába a nyugalmas életet biztosító jó gazda, egy nap megérzi az éppen arra vonuló nyáj szagát, és előtör belőle az ősi ösztön.

A természettel mély kapcsolatot ápoló író egész életében megőrizte kíváncsiságát és jó megfigyelőképességét. Tudta, hogy minden élőlényben megtalálható a jó és a rossz, hiszen hajtja őket az ősi túlélési ösztön, mely olykor kioltja más lények életét. Kívánom, hogy minél több gyerekben ébredjen fel a természet iránti kíváncsiság, és Fekete István regényei által ismerjék meg az erdők, vizek, egek valóságos lakóit.

Vigh Ilona

EGERERDŐ Zrt.

Forrás: A Mi Erdőnk