Lapszemle

A gemenci Kutyás-tölgy

Vannak lenyűgöző, monumentális fák, amiket nagy tisztelet övez. Erdész, vadász, turista fejet hajt előtte és megcsodálja, amikor mellette elhalad. Ilyen volt a Gemenci-erdőben, Keselyűs közelében egy fontos nyiladékot jelző fa, a Kutyás-tölgy. Évszázados legendája a kutya-ember örök barátság megrendítő, szép példája.

– Wartho – suttogta magában a kutya nevét a snájdig huszár százados a téli Gemenc hatalmas tölgyei alatt. Mély ugatás és morgás volt a válasz. A katonatiszt tudta, hogy a hajsza végéhez közelednek, a helyzet veszélyes.

A megsebzett vadkan a vackában lehet. Talán három kilométeren keresztül tartott a vezetékmunka a sebzéstől, fél perce sincs, hogy lecsatolta az izgatott ebet. A kutya úgy ötven méterre van már a vadtól, ez számára végzetes is lehet.

A sokat tapasztalt huszár lassan elindult a hang irányába. Fegyverét csőre töltve maga elé tartotta, felkészülve minden eshetőségre. A szívét a torkában érezte. Még száz méter és megpillantja Wartho-t. Látja mellette a már mozdulatlan vadat is. Nagy volt a boldogság! Nemcsak azért, mert megtalálták ezt a kapitális vadkant, hanem azért is, mert kutya és gazdája újból örülhetett egymásnak.

Sok ehhez hasonló élményben lehetett része Wartho von Wienenfeld Soling I. nevű hannoveri vérebnek és gazdájának, de pontosabb, ha azt írom, barátjának, vitéz Beöthy-Zsigmond László huszár századosnak.

A kutya az 1930-as évek közepén az ország legjobbja volt, több vérebversenyt, sőt küllemkiállítást is megnyert.

Ezen cikk írása közben ismerkedtem meg a szenvedélyes vadász lányával, Beöthy Máriával, aki így emlékezik vissza: „Wartho 1926-ban született a németországi Weser folyó lovagvárainak környékén. 1931 nyarán érkezett vasúton Budapestre édesapánkhoz, Beöthy-Zsigmond László huszártiszthez. Ezután 8 évig volt hűséges barátja és társa bérelt vadászterületén, a gemenci erdőkben, illetve a belvárosi Dunapart egyik régi házában.

A kivételes adottságokkal rendelkező hannoveri véreb az 1932-es kutyakiállításon első díjat nyert, megelőzve gróf Esterházy Tamás Pluto és Zsivány nevű vérebeit. A kiállításon nyert díjakat napjainkban is őrizzük.”

Híres kutya és különleges gazdája

Wartho révén a hazai államdíj és 5 németországi első díj büszke tulajdonosának is mondhatta magát Beöthy-Zsigmond László, aki nemcsak ezen sikerek miatt élt különleges életet. Az 1994-ben, százévesen elhunyt érzékeny lelkű férfiú 1915-ben, az I. világháború alatt kezdte meg szolgálatát a debreceni 2. huszárezredben ifjú kadétként, az orosz fronton. Hősies helytállása miatt nagyon gyorsan lépett előre a ranglétrán: főhadnagyi rendfokozattal fejezte be és élte túl a háború poklát.

Ebből az időszakból igen fontos kordokumentumot hagyott hátra, hiszen harctéri naplója elsősorban nem a háborús cselekmények mozzanatait rögzíti szikár pontossággal, hanem részletgazdag, lírai, olvasmányos módon tárja fel a mindennapi élet megannyi érdekességeit, hétköznapi örömeit és drámáit.

A fiatal huszártiszt talán rájött arra, hogy írásai terápiás módon segítenek megőrizni saját lelkének épségét a háború kegyetlenségei között.

Egy szomorú-szép barátság története

Az I. világháború után Beöthy-Zsigmond László végig a Magyar Királyi Honvédség kötelékében maradt századosi, őrnagyi, később alezredesi rangban. Közben 1936-tól a Kalocsai Érsekségtől majd’ egy évtizedig, 1945-ig bérelte szenvedélyes vadászként az akkori Gemenci-erdőnek mondott területet: Felső-Gemencet, Alsó-Gemencet és Kis-Gemencet. Itt vadászott Wartho nevű hannoveri véreb kutyájával.

Az emberséges, finom lelkületű huszár századosnak igaz barátjává vált szeretett kutyája. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Wartho halála után arról gondoskodott, hogy kutyájának emléke fennmaradjon a jövő vadásznemzedékének.

Parragh József akkori fővadász megható írásbeli jelentéséből értesülhetünk arról, amit a Nimród Vadászújság 1939. október 1-jei számában közölt, miszerint Wartho 1939. szeptember 25-én, életének 14. évében kilehelte a lelkét. Ekkor egy nyiladéknál, szarvasok váltóján temették el egy vén meggyfa alá. Pontosan nem tudjuk, hogy mi történt a fával, feltehetőleg kidőlhetett, majd a mellette lévő tölgy viselte tovább azt a fémtáblát, amire a következő hatsoros szöveget vésette gazdája:

A feleség testvére volt a legendás hírű Party István, Gemenc egykori fővadásza, aki a gemenci gímszarvas-gazdálkodás egyik megalapozója, 1951-től az akkori Gemenci Állami Vadgazdaság vezetője volt

Emberemlékezet óta vadászok, erdészek Kutyás-tölgyként beszéltek a fáról, és Kutyás-nyiladéknak nevezték ezt a helyet, ami valóban fontos váltója most is a vadnak, valamint kiemelt viszonyítási pontja a területet ismerő természetjárónak. Az eredeti táblát 2018-ban a Gemenc Zrt. akkori erdészetvezetője, Fodermayer Vilmos újra cseréltette, a régit pedig átadta megőrzésre az erdőgazdaság Ökoturisztikai Központjában található Gemenc kincsei című kiállításnak, ahol a tárlaton ma is megtekinthető.

Sajnos a hatalmas kocsányos tölgy 2019-ben egy vihar alkalmával kidőlt. A vérebes világ ezen legendás helyének méltó megőrzése mégis fontos az erdőgazdaság számára, ezért a Gemenc Zrt. tervei közt szerepel egy emlékhely kialakítása.

Együtt az örök vadászmezőkön

Beöthy-Zsigmond László 55 évvel élte túl hűséges kutyáját. A II. világháború után egy évig még Tolna megyében – amihez Gemenc is tartozott – vármegyei vadászati főfelügyelőként tevékenykedett, majd rangjától és jövedelmétől megfosztották, az 1950-es években kitelepítették, csak fizikai munkát vállalhatott a MÁV-nál, majd erdészeti munkás, éjjeliőr volt hajdani vadászterületén. Feleségének köszönhetően 1975-ben tudott a család visszaköltözni Budapestre. 1988-ban megjelentette magánkiadásban írásait A nincs szebb, mint a huszár című kötetben.

94 évesen még részt vett és beszédet tartott az első nemzetközi huszártalálkozón. 1992-ben rehabilitálták és ezredessé léptették elő.

A rehabilitált főtiszt fél évszázad után sem feledkezett meg hűséges barátjáról. Mária lánya egy eddig nem ismert, csodálatos történetet osztott meg velem, amit továbbadok az olvasóknak:

„Édesapánk a katonai hivatás mellett – szenvedélyes vadász révén – több vadászkutyát is tartott, sőt szabadidejében vadászebtenyésztéssel is foglalkozott, de kutyái közül Wartho állt hozzá a legközelebb. Az 1980-as évek végén édesapánk – emlékiratai írása közben – már gondolkodott életének befejeződésén is. Megkérte közeli ismerősünket, Bangó Sándor keselyűsi vadőrt Wartho exhumálására, aki a kérésnek eleget téve, egy dobozban összegyűjtve felküldte neki a kutya csontjait. Unokáját, Kiss Attilát bízta meg, hogy halála után hűséges kutyája maradványait koporsójába helyezze.

Így – az ősi magyar szokásrendet követve – együtt kerültek a bajai temető családi kriptájába, az örök vadászmezőkre távozva.”

A cikk elkészültében nagy segítségemre volt Topor István, akinek a Nagy Háború írásban és képekben című blogon megjelenő, kutatási eredményeit tartalmazó írásait is felhasználhattam, valamint segített abban, hogy felvegyem a kapcsolatot Beöthy Máriával, akinek – többek között – az archív fotók felhasználását köszönhetem, amelyek a Beöthy család tulajdonát képezik.

Forrás: A Mi Erdőnk