Első állomásként az évszázados Rúzsafát, azaz Rózsa Sándor fáját kerestük fel. A Békés vármegyei Kondorostól Ásotthalomig vagy a Délvidékig számtalan emlék kötődik a hírhedt betyárhoz. Emléke az elmúlt másfél évszázad alatt kifényesedett, akár egy népmese. Érdemes tehát megállni és megcsodálni a bizonyára 200 évnél is idősebb szürke nyárfát, és elgondolkodni az idő múlásán, annak sokszor megszépítő tulajdonságán. Elhaladva a levörösödött tűjű fenyőfoltok mellett, a Bedő-ligetet vettük célba. A Bedő Albert országos erdőmester tiszteletére telepített vegyes fafajú, közel 100 éves érintetlen erdő egy igazi homokhátsági paradicsom.
Fekete harkály rikoltása emlékeztet gyerekkoromra, hiszen édesapámmal itt láttam az első példányt a Dél-Alföldön. Akkoriban kezdett elszaporodni, és azóta is állandó madara a nagyobb erdőségeknek. Meglátni azonban csak egy nagy fakopáncsot sikerült, amit a munkája nyomán lehulló kéregdarabok árultak el.
Homoki báránypirosító
Figyelmemet azonban néhány pusztulásnak indult, összetört, de az élethez sarjhajtásokkal ragaszkodó, öreg vénic-szil köti le. Móra Ferenc Georgikon könyvében megírt A fák jelleméről című értekezése férkőzik a gondolataimba. Erről a fajról ugyan nem írt, de akár írhatott is volna. Öreg, inas, nem szívesen mozduló, erdőket, vizeket ismerő emberre hasonlítanak. Még kapaszkodnak az életbe, egy-egy hajtásukkal mesélnek a régi szép időkről, biztatják a fiatalokat, hogy nem szabad meghátrálni. Az élet szép, akárcsak a meleg színekben pompázó őszi, felemás oldalú szillevél.
Írók a tölgyekről
|
