Éva szenvedélyes nő, éppoly lendülettel veti bele magát az alkotásba, mint amilyen sodró jó kedéllyel mesél munkáiról, kapott és továbbadott tudásáról. Míg a Hagyományok Házában tanítványai pakolásznak, az utolsó ecsetvonásokat húzzák készülő darabjaikon, mesterük saját indíttatásáról vall. „Diósberényben születtem, a közeli Hőgyészen nőttem fel, eszmélkedtem a világra.
Őseim, elzászi svábok lévén az 1700-as években telepedtek le Tolnában. Felmenőim mind kovácsmesterek voltak. Az alapos német nyelvismeretet otthonról kaptam – az iskolában akkor csak oroszt tanítottak – éppúgy, mint a hagyománytiszteletet. Nálunk nem volt szokás a szép régi paraszti bútorokat lecserélni modernre, így a családban máig megmaradtak, átmentődtek e becses darabok.”
A pezsgő szellemű pécsi művészeti középiskola Andrásfalvy Bertalan „fészekaljában” végképp elvarázsolta. Az évközi előadásokat Magyarlukafán nyári alkotótáborok követték. „Akik ott végeztünk, mindünkben megmaradt a vonzódás a természeti közeghez, a természetes tudáshoz. Ott szerettem bele a növényi festékekbe, ott kóstoltam bele a fafaragásba, kosárfonásba. Bár némi ’hozott tudásom’ is volt, mert hatéves koromtól széket fontam. Ezt láttam otthon. A régi idők embere praktikusan élt, és abból dolgozott, ami helyben termett.
A ’70-es évek derekán a táncház-mozgalommal együtt elindult a tárgykultúrán belül is az ébredés, odafordulás a természethez, a hagyományokhoz, amit nagyon magáénak érzett Ament Éva. A pécsi tanulmányok, és a helyi néprajzi múzeumtól kapott szellemi útravaló egész életét meghatározta. Eleinte Pesten dolgozott grafikusként, majd fia születése után otthon, Tárnokon. Akkortájt kezdett bútorokat festeni, aminek kalandos története volt.
„Németországi nagybátyám itthon járva megvette a nagymama régi kelengyeládáját. Pénze volt, de kiviteli engedélye nem, így a határon elakadt, évekre raktárba került a láda. Nem kis nehézségek árán sikerült kiváltanom a pórul járt, összepenészedett bútort. Restaurátor barátomhoz fordultam, hogy tudnám rendbe hozni. Nagy munkával sikerült „meggyógyítani” és újrafesteni az eredeti diósberényi mintákkal.
Ezzel indult a bútorfestés, amihez a néprajzi ismereteim már korábbról megvoltak, és amiből kenyérkereső hivatás lett.”
Megrendelői, vevői közt a táncház-találkozók és kézműves vásárok hazai és külhoni közönsége, alkotótáborainak érdeklődői. Mivel élvezettel bújja a füveskönyveket, kedves motívumai a népi ábrázolások mellett a gyógynövények. Nem csoda hát, ha boltok, patikák berendezéséhez is kérik a munkáit. „Változik a világ. Hasznos, ha át tudjuk ültetni a jelenbe a hagyományos eszközöket. Igazodnunk kell a mai ember igényeihez, de mindig egy lépéssel előtte kell járnunk, formálva az ízlést.”
Amikor 2004–2006-ban 20 kiállításos országos sorozatra nyílt lehetősége, mindent meg akart mutatni. Ám a kiállítóterek végesek.
Szoba-konyha, pincével, udvarral. „Az egész család játszott. Akkor még élt édesapám, és mint hajdani kovács, a működő kerekes kutat, meg a disznóólat is elkészítette. A hatalmas kezeivel képes volt lecsípni a gombostűt, izzítani, és abból kalapálni pici rigliket, hogy minden működjön. Az első babákat édesanyám készítette, a viseletüket régi ruhák foszlányaiból varrtuk. Nagyon élveztük. Két évnyi munkánk van a 680 darabból álló babaházban. A rendezvény után a szülőfalumnak, Diósberénynek ajándékoztam. Jó helyen, a könyvtárban van kiállítva.” Bűbájos, ötletteli népi babaházak azóta is készülnek.
Ament Éva munkásságának mégis talán a legtiszteletreméltóbb vállalkozása, a templomi mennyezetkazetták festése. E szakrális műalkotások jobbára a protestáns templomokban jelentek meg, fénykoruk az 1500-as évek elejétől az 1800-as évek közepéig datálható.
Több volt ornamentikus díszítésnél, a kor embere olvasni tudta a szimbólumrendszerét. „Sólyban hazánk legrégebbi falusi templomát még szent István emeltette. Bővítések után komáromi bútorfestő asztalosok 1724-ben készítették el a mennyezetet. 1894-ben leégett a fatorony és megsérült a mennyezet. Javításra nem lévén pénze a falunak, eladták az Iparművészeti Múzeumnak. A leltárkönyvből kiderül, az első világháború végétől a 30-as évekig a mennyezetkazetták fele nyomtalanul eltűnt. A maradék 15 kazetta máig a múzeumban látható, a karzattal és balusztráddal együtt. E kazettákba ’szeretett bele’ papi palástokat készítő paszományos barátnőm, Kiss Árpádné, a Népművészet Mestere.
Gömörszőlősön nyaranta templomkazetta festő tábort tart, ami izgalmas gyűjtőutakkal jár együtt. Így kutatta, és dolgozta fel a szentsimoni katolikus templom kazettáit. A hazánkban legrégebbről, 1650-ből datált mennyezet páratlanul szép, egyedi mű. E kutatás hozadékaként lavinaszerűen érték a felkérések a művészt oktatásra, restaurálásra. Az újonnan épült lökösházi templom tiszta fehér falai közé a szentsimoni mintájára a tanítványaival közösen megfestettek 14 nagyméretű kazettát. Ez kicsit szabadabb alkotás volt, maguk tervezhettek egy szép világot kék, bordó, padlizsán színekkel. A mögöttes tartalomra, a motívumokra azonban ott is figyelni kellett. „Vannak szabályok, amit Magyarországon nem kell magyarázni se hímzőnek, se fafaragónak, se bútorfestőnek. Alapszabály, hogy az életfa motívum mindig férfiból indul, a nőben csúcsosodik, soha nem cserélhető fel.
Soha nem lehet például kék. Az élet kiindulópontja a szív, ami férfi jelkép. Az életfa oldalhajtásai, a bimbók föl, az ég felé, az Úr felé mutatnak. Gyakori motívum a gránátalma, az élethez szükséges bőség, a gyermekáldás jelképe, és a forgórózsák, a bajok, a rontás ellen óvó-védő szimbólumok.”
A templomfestés néha különös feladatok elé állította. Mikor a szigetszentmiklósi ortodox pap megkereste, és szakrális templomi bútorokat kért – szentélytől ikonosztázig – görög ortodox mintákkal és magyar népi bútorfestés-motívumokkal, akkor Éva elgondolkodott. „Hónapokig tanultam az ortodoxia képi világát. Korábban csak annyit tudtam, hogy sötét tónusú, nehéz, sok arannyal teli. A bútorok famunkáit maga a pap készítette el, aki eleinte figyelte minden ecsetmozdulatomat.
Ament Éva minden munkája közül a tanítást emeli ki: „A tudást tovább kell adni, nem vihetjük a sírba! Sok tájegységünk van, ahol jelentős a festett bútor hagyománya, ez is a magyar szellemi kultúra része, és nem becsüljük kellőképpen. Meg kell ismerni, milyen óriási örökségkinccsel rendelkezünk!”
Sándor Mária