A dám genetikailag kódoltan nem ijedős faj. A természetben sokszor visszamerészkedik, ha ember vagy jármű megriasztja, és a kerítés mögül is kíváncsian közeledik, főleg, amikor etetésről van szó. Ahogy a legtöbb vadfaj, tisztában van saját testi képességeivel, ha futni kell, megiramodik, ha rejtőzni kell, meghúzza magát, amíg elmúlik a veszély.
Harc a lekértA természetes versengésben a dámbikák között is nagy szerepe van a testméretnek, az őszre megszerzett faggyas testformának, amely a szaporodási időszakban, vagyis barcogáskor meghatározó. A gímekkel ellentétben a dámbikák a barcogóhelyért, szakszóval lekért harcolnak. Vérmes és látványos összecsapások útján kialakuló elsőbbségi rend alapján foglalják el kiérdemelt helyüket a lekben, ahol a tehenek keresik fel a bikákat. |
Fotó: Horváth Zsolt
Egy dolog borzolja Rudink idegeit, ez pedig az agancshullás. Sérti férfiasságát és ezért huzamosabb időre elvonul a közszerepléstől. Hétéves korára tekintélyes dámlapátokat visel a fején, az agancsnak megvan mindene – színe, gyöngyözése, méretei, csipkéi, a cápafog –, amit a szakkönyvek kívánatosként, a hozzáértők érdekességként minősítenek.
Az évről évre újrafejlődő „svájci bicska”, amelyet gondosan növeszt és tisztít, tavasszal egyszer csak váratlanul lehull. Talán ő maga is várja, hogy megkönnyebbüljön a súlytól, de minden alkalommal váratlanul éri a hiány. „Leesett az egyik szár, még nem vagyok védtelen. Leesett a másik. Most mi lesz? Inkább visszavonulok” – gondolhatja, és tényleg hetekig, sőt hónapokig alig mutatja magát, mígnem nyár elején újra gyarapszik a férfias fejdísze.
Jól érzik magukatVadasparkunk lakói olyan helyről érkeznek, ahol szintén zárt térben nevelkedtek. Ismerik a kerítést, és tudják, hogy a gondozóktól naponta takarmányt és odafigyelést kapnak. A vadasparki szarvas vagy muflon azért jön a kerítéshez, mert élettere részeként ismeri fel a kíváncsi embert, és családtagjának tekinti a gondozót, aki vele él a mindennapokban. |
