Lapszemle

Hangulatos séta a fellegvár alatt

A földrajzi térképre pillantva a Kisalföld és a Bakony találkozásánál három dombvonulatot látunk. A löszös kiemelkedések jellegzetes északnyugat–délkeleti tájolása az uralkodó szélirány eróziós munkájának köszönhető.

E lankák keleti tagját már a rómaiak is alkalmasnak találták arra, hogy települést hozzanak létre. Néhány évszázaddal később, Géza fejedelem közbenjárásával, 996-ban csehországi bencés szerzetesek érkeztek és monostort alapítottak. A település néhány hosszabb-rövidebb időszaktól eltekintve folyamatosan fejlődött, ennek eredménye a Pannonhalmi Bencés Főapátság. A mintegy 300 méter magas dombon látható monumentális épületegyüttes egyedülálló arculatot ad a tájnak.

A tanösvény az apátság főbejáratánál kezdődik és végződik

Amikor Pannonhalma felé vesszük utunkat, általában az UNESCO-világörökség részét képező apátság megtekintése a célunk. Hogy ennek során milyen élményben lehet részünk, azt már sokan, sokféleképpen leírták, arról azonban kevesebben tudnak, hogy a grandiózus építmény talapzata és a városka között kis erdőcske húzódik. Nagy szükség van rá, ugyanis a meredek lejtőket borító vegetáció akadályozza meg, hogy nagyobb esőzésekkor a talaj lemosódjon a városba.

A keleti domboldalon ráadásul még egy – végső formáját már az 1840-es években elnyerte – arborétumot is létrehoztak. A 22 hektáros gyűjteményben több mint 400 növényfaj lelhető fel, köztük igazi ritkaságok is.

A dombvidék jellegzetes alapkőzete a lösz

De maradjunk a város felé néző oldalon, hiszen itt járhatjuk be a Kisalföldi Erdőgazdaság Zrt. által létrehozott Erdészettörténeti tanösvényt. A tízállomásos sétány a Kárpát-medence jelentősebb erdészeti vonatkozású eseményeit vonultatja fel, az utolsó jégkorszaktól napjainkig.

Ha az apátság főbejáratával szemben állunk, jobbra egy széles, kavicsos úton haladva találjuk meg a tanösvény kezdőpontját, ahol rövid összefoglalót olvashatunk az erdőgazdaság tevékenységéről, küldetéséről. A második állomáshelyen lévő kis vendéglátóhelynél azzal a talán meglepő ténnyel szembesülhetünk a táblát olvasva, hogy

az utolsó jégkorszak utáni időkben Magyarország területét még 85 százalékban erdő borította. Az ókorig ez az arány aztán 60 százalékra csökkent, ami szoros összefüggést mutat a letelepedő lakosság számának növekedésével.

Miután kifújtuk magunkat, az út kanyarulata után gyönyörű látvány fogad bennünket, ugyanis bal kéz felé a magas falak takarásából előbukkan a Szent Márton-bazilika kupolája.

Számos ösvény vezet az erdőben

A harmadik megállóhoz vezető útszakasz hangulatos hársfasor mentén halad. Útközben megismerhetjük, mivel foglalkoztak annak idején az úgynevezett ardók, a darócok, a lócok, a pecérek vagy a soltészek. Utóbbiak például (akiket schultheisz, schultze, skultéty neveken is említettek) kifejezetten az erdők irtásából éltek. Munkájuk célja az volt, hogy megfelelő területet teremtsenek a mezőgazdasági kultúrák számára. Szerencsére ez a szakma napjainkra már csak egyes vezetéknevekben maradt fenn.

A középkorban az erdőterületek fokozatosan beszűkültek, leginkább a bányavidékek közelében. De rengeteg fát emésztett fel a kohászat, a pénzverés, a hamuzsírfőzés is.

Ha sikerült is felnőnie egy-egy letarolt erdőnek, az inkább sarj eredetű volt, és ezért gyengébb minőséget adott. Arról, hogy ki és mikor adta ki az első, az erdők védelmét célzó rendelkezést, a negyedik állomáson elhelyezett táblán olvashatunk.

Forrás: A Mi Erdőnk