Csipkejóga

Láttak már csipkeverőket munka közben? Ahogy kis hengerpárnáikon a bonyolult mintarajzok fölött boszorkányos ügyességgel vezetik a cérnát, pörög, koccan kezükben az apró faorsók, „verőkék” regimentje. És ebből a valószerűtlen, sziszifuszi serénykedésből végül létrejön valami légiesen finom, áttört, szépséges szövedék. Ritka alkalmakkor, mint a Mesterségek Ünnepén, ma is megcsodálható egy-egy élő bemutató. Az ember persze eltűnődik, ki adja a fejét ebben a túlhajtott 21. században ilyen ódon hangulatú türelemjátékra. Az igazi meglepetés akkor ért, mikor megismertem a Vilcsipke márka névadóját, Nemes Violát, becenevén Vilcsit.

A vert csipkék kultusza a reneszánsz Itáliában, majd a 17. századi flamand és normann textilközpontok tájékán virágzott. A korabeli Európa előkelőségei szívesen viselték ruházatukon e drága és nemes kézműves alkotásokat.

A vagány fiatal hölgy informatikus mérnök, nagy nemzetközi cég projektmenedzsere, és három fiúgyerek édesanyja. A család érdi otthonában a feleség kézműves hajlamainak éppúgy jutott tér, mint férje autóépítő-szerelő szenvedélyének. Viola műhelyében helyet kaptak a szövőszék mellett a hímző és csipkeverő kellékek.

Házigazdánkat mindenekelőtt arra kérem, tegyünk rendet a fogalmak között. Hiszen ahogy a régi sláger szerint „teve van egypúpú, van kétpúpú, van négypúpú, sőt több”, úgy csipkéből is van sokféle: vert, horgolt, hímzett, sőt, több. Tehát mitől csipke a csipke? „Minden áttört, lyukacsos textil csipke – magyarázza. „Készülhet bármilyen technikával, lehet varrott, kötött, horgolt, lehet akár az anyagból kivágva, majd hímezve, és lehetnek átmenetek. Az én nagy kedvencem a vert csipke.” Muszáj a furcsa elnevezésre is rákérdezni, mitől „vert” az a szegény kézimunka. „Ez összefügg az eredetével, amit máig kutatnak.

Úgy alakulhatott ki a csipke műfaja, ahogy a rojtkötés, a makramé is, hogy szőttek régen az asszonyok, és a kész szövet végén ottmaradt a felvetőfonalból a rojt, amivel valamit kellett kezdeni. Vélhetően ebből formálódtak a különböző technikák, majd elváltak a szövettől és önálló életre keltek.

A csipkének ma két nagy alapváltozata létezik, a varrott és a vert csipke. Utóbbi alapvető kelléke a sok kis fapálca, verőke, amire egyenként rátekerik a szálakat, és azzal vezetik. Pontosan nem tudni, de egyik feltevés, hogy a munka közben összeverődő pálcákról kapta nevét a vert csipke.”

Dubajtól Budáig

Viola mutat is egy félkész darabot. A párnán feszülő mintarajzon, gombostűk erdejében tekeregnek a cérnaszálak, végük többtucatnyi verőkében. Laikus szemmel követhetetlen káosz, amiből mégis fölsejlik a kecses csipke. A párja már kész, egy blúz ujjának lezáró, díszítő szegélye lesz. Készítőjük dubaji bemutatón kezdett hozzá, és a Budai Várban fejezte be, szintén nézők előtt. 2×3 napnyi munka kellett hozzá. Viszont nem olyan ördöngösen bonyolult, mint amilyennek látszik – állítja a gyakorlott szakember.

„Kell hozzá hengerpárna, az enyém korpával van keményre tömve, és vászonnal bevonva. Ebbe szúrom a gombostűket, hogy megtartsák a szálakat.

Egyszerre mindig csak 4 verőke van a kezemben, azaz 4 szállal dolgozom, lehet bármilyen sok, a többi majd később kerül sorra. A csipkeverés két alapmozdulatból áll: vagy ráhajtok, vagyis átemelem egyik szálat a másik fölött, ezzel tudok távolságot tartani, vagy pedig a kettőt összecserélem, amitől képződik egy X, ezáltal kötődés alakul ki a szálak között.

Amikor az adott ponthoz szükséges verést megcsináltam, akkor tűzöm ki, hogy a gombostű ezt a pontot átmenetileg megtartsa, és megyek tovább. Ahogy a következő pont megvan, haladok lefelé, kiveszem a tűket és jön elő a minta.”

Talán eretnek gondolat, de megkockáztatom: az informatikai tervezéstől nem is olyan idegen a csipkeverés, hiszen mindkettőnél struktúrában kell gondolkodni, előre átlátni a folyamatokat. „Így van. Az informatikában, ha visszamegyünk az alapokhoz, akkor egy-egy kód nullákból meg egyesekből állt, és egy ilyen kódsorba bármit be lehet programozni. Hasonlóan készül a csipke is, fölemeled a szálat, vagy leteszed, a szövőszéken is ugyanez van, lenn megy a szál vagy fönn megy a szál – és kialakul egy kézzelfogható szövet, ahogy az informatikában egy programsor. Azonos logikára épül.”

Az elmélet után egy gyakorlati kérdés: milyen anyagokkal dolgozik?

„Amikor felvetőszálból készítek csipkét, az biztosan pamut. Régen gyakran használtak lent, én is próbáltam, de nem elég egyenletes, hogy szép legyen. A gyapjú meg összeugrik, nemezelődik. Marad a pamut, és szívesen dolgozom selyemmel is.”

És vajon „mi fán teremnek” a verőkék? „Különböző faanyagból vannak, de igazából a súlyuk számít. Vékony szálhoz a könnyebb illik, kicsit vastagabb szálhoz jó, ha nehezebb. Nehéz ma már olyan faművest találni, aki hajlandó verőkéket esztergálni. Túl picik és sok velük a nyűg, simára kell csiszolni, a felületét kezelni, hogy a fonal ne akadjon bele. Műanyag is volt már a kezemben, de annak még a hangja se olyan, mint a fának.”

Szövés és csipke házassága

És mikor kopogtattak be Viola éltébe a verőkék? „Édesanyám kislányként megtanított horgolni, kötni, a nagymama meg hímezni. Anyunak járt a Fürge ujjak, kézimunkázott az újságból. Nekem a csipkeszerű holmik tetszettek, de hiába kértem, azt mondta: az vert csipke, azt nem tudjuk megcsinálni. Mikor a munkám Zalaegerszegről Pestre hozott, elhatároztam, megtanulok csipkét verni. Kerestem a Mesterségek Ünnepén egy hölgyet, aki nem volt ijesztő. Mert a csipkeverők szerintem ijesztőek. Ha regényben valami fura, unalmas vénkisasszonyról olvasok, az biztos csipkeverő” – jegyzi meg nevetve. „Kovácsné Esküdt Mária a mesterem lett, ő tanított meg az alapokra. Majd tovább képeztem magam tanfolyamokon.” Eközben megtanult szőni is, és kísérletező alkat lévén azon töprengett, hogyan lehetne kombinálni a szövést a csipkeveréssel.

„Beleszerettem a szövésbe, de a csipkét nem akartam elhagyni. Ám a vastag szálú gyapjú felvetésekhez sehogy sem illett a csipke. Aztán eljutottam egy szövőműhelybe, ahol vékony szállal szőttek a hölgyek kendőt. Megláttam benne a lehetőséget.

Szőttem egy finomabb anyagot, és kitaláltam, hogy ha nagyon hosszúra hagyom a szálat a szövet végén, abból készíthetek csipkét. Ugyanúgy fölteszem a párnára, az összes szálat föltekerem verőkékre, és kezdődhet a csipkeverés.” Ezzel a „találmányával” visszahozta az eredeti funkciót, mikor a csipke nem utólag rávarrva került a szövetre, hanem abból készült. „Sok idő és próbálkozás volt, mire rájöttem, hogyan lehet jól csinálni. Fontos számomra az is, hogy a mi kultúránkban a csipke önmagában nagyon ritkán jelenik meg. Ha valakinek azt mondom, csipke, akkor a mamánál a tévé tetején lógó horgolt terítőre gondol. Pedig a csipke történetéből egyértelmű, hogy a horgolt terítő ilyesféle használata az 1950-60-as évekre volt jellemző, és remélhetőleg eltűnik.

Ugyanis a csipke nem önálló, mindig díszített valamilyen textilt, szegélyként vagy ruhabetétként jelenik meg mint kiegészítő elem.

Ez a szerepe. Egy horgoltcsipke-asztalterítő – bármilyen sok munkával készült – nem tud funkcionális lenni, arra nem lehet rátenni egy poharat se.” Így születtek olyan kényszeredett megoldások, hogy a panelbútorokra horgolt terítő, arra meg nejlonfólia került.

Emlékező kezek

Nemes Viola újra felfedezett és újraalkotott csipkéi nem véletlenül arattak rangos szakmai elismeréseket. Hol találkozhatunk a Vilcsipkével? „Főleg kiállításokra, pályázatokra mennek, és egy részüket elajándékozom.

Sokan akartak már vásárolni, de ilyen aprólékos, egyedi munkát nemigen lehet megfizetni, annál az időm drágább. Ez szenvedély, kereskedelmi célja nincs.

Amikor a Hagyományok Házában az Élő népművészet kiállításon aranyoklevelet kaptam, a díjnyertes csipkémet megvették, az ott maradt a múzeumban. Máig az egyetlen, amit eladtam. Nekem ez a jógám. Mikor a fiúk minden türelmünket felemésztik, a férjem a garázs irányába indul autót szerelni, nekem meg ez a kikapcsolódás. A másik ok, amiért ez a hobbim, hogy bármennyire szeretem a szakmámat, az irodai munka nem ad alkotói élményt az embernek. Egyik meetingből esek a másikba, a nap végén úgy érzem, nem csináltam semmit. Kell valami kézzelfogható dolog, amit én alkottam, és fontos, hogy az valóban kézzel is készüljön. Érdekes tapasztalatom, hogy a manuális munka az agyat is stimulálja. Anyukám, aki nagyon ügyes volt, Alzheimeres lett, azóta itt lakik, és látom, a betegsége teljesen eltüntette a kézimunkázást.

Egy nyári délután a teraszon üldögélt, és megpróbáltam, vajon tud-e még kötni, horgolni. És csodák csodája, annyira rákapott, hogy azóta folyamatosan horgol. Nem az eszével, hanem a kezével emlékezik. És jó, hogy így el tudja magát foglalni.”

A bajnok kapszulagardrób

Működő nagycsalád, felelősségteljes munka, kézműves alkotás, amihez még tanítás is párosul, hiszen Viola továbbadja a tudását. Megemelem a jelképes kalapom. „Ehhez kell egy nagyon támogató társ, aki a hátteret megteremti, így nyugodtan el tudok menni képzésekre. És vannak úgymond női szerepek, házimunkák, amiket én letettem, és a fiúk csinálják. Nem vagyok egy ’ősanya’. Nem szeretek legózni, de ha a gyerekek beterítik a szőnyeget legóval, én meg ott szövök mellettük, akkor is együtt vagyunk, és mindenki csinálja, amihez kedve van. Néha a legkisebb fiam rácsodálkozik a szövésre: hogy van ehhez türelmed? Én meg vissza kérdezem ugyanezt az építőkockái fölött.” És hogy nemcsak a családban öröm együtt tevékenykedni, Nemes Viola legújabb büszkesége is bizonyítja.

„Nekem a közösségi alkotás nagyon bejött. Elkezdtem beleásni magam a hímzésbe, mivel a csipke jól passzol némelyik terítőhöz. Barátnőmmel jártunk egy tanfolyamra, ahol klassz kis kézműves társaság jött össze.

Velük alkottuk meg azt a kapszulagardróbot, amivel tavaly megnyertük a Békéscsabán megrendezett népi textiles konferencia első díját. Olyan kollekciót állítottunk össze, amiben minél kevesebb, de egymással jól variálható darabból minél több öltözéket lehet kihozni.” Szoknya, blúz, boleró, ruha, sálak és övek – mindez drávaszögi hímzéssel, amihez Viola egy korabeli főkötő fényképéről lerajzolta és újraalkotta a hozzá illő csipkét is. „Összeadtuk a tudásunkat, és erre a csapatdíjra büszkébb vagyok, mint az egyéni díjaimra. Különösen, hogy hordható, a mai korban is elegáns darabok születtek. Manapság a gépi csipkék dömpingje hétköznapivá tette a csipke fogalmát. Ha mégis visszanyúlunk a kézzel vert csipke luxusához, akkor tegyük a vele díszített öltözéket különlegessé!”