Egy ilyen faj a Socorrói gerle (Zenaida graysoni). 1981 áprilisában egy négy főből álló expedíció indult az Everman-hegy erdős lankáira, a Socorro-sziget középső csúcsára. Az Alsó-Kaliforniától 400 kilométerre fekvő sziget a Csendes óceán egyik vulkanikus képződménye, a Socorrói gerle egyetlen élőhelye. Azonban ez a kedves, szelíd madár addigra eltűnt: megették őket a spanyol telepesek macskái, kiszorították a legelő birkák, vagy egyszerűen vadászok lőtték le – írja a Phys.org.
Az ehhez hasonló fajokat az Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) vörös listáján a „vadonból kihalt” kategória alatt találjuk – ez az a rendszer, melyet a biológusok arra használják, hogy kiértékeljék az egyes fajok kihalással veszélyeztetettségét, és ezt a nagyközönség számára is átadhassa. Többek közt megtalálható rajta a manicillo (Arachis pintoi), a földimogyoró kihalással fenyegetett rokona, mely Bolíviában a honos, a Tali pálma (Corypha taliera), melyet mindössze egyetlen példány alapján írtak le a bangladesi Dhaka Egyetem kampuszán, és három csigafaj, mely a Csendes óceán eldugott Társaság-szigetein éltek valaha.
Az mindenképp megünneplendő, hogy ezek a fajok egyelőre megúszták a kihalást. De vajon mit tartogat számukra a jövő?
Az emberi gondoskodás nem tarthatja fent őket örökké. Ráadásul minél több ideig szaporodnak fogságban, annál inkább nő az esélye a beltenyésztésnek vagy a génállományuk beszűkülésének, ami miatt elveszthetik az ellenálló képességüket a betegségekkel vagy más veszélyekkel szemben. Emiatt a kihalás veszélye továbbra is ott ólálkodik a közelükben, különösen, ha kis számú populációról van szó.
Élet a fogságban
A vörös lista egyik furcsasága, hogy a természetvédők nem számolják szisztematikusan a fogságban lévő rendelkezésre álló magvakat, növényeket vagy állatokat, és nem követik nyomon állapotuk változását, ellenben a vadon élő, veszélyeztetett fajokkal. Tehát
Ezzel eljutottunk oda, hogy figyelmen kívül hagyjuk a fajok azon csoportjának kihalási kockázatát, amelyért a legnagyobb felelősséggel tartozunk, mivel ránk vannak utalva.
Emiatt a tanulmány szerzői rámutatnak néhány aggodalomra adó okra. A legtöbb esetben ezek a populációk egy kis számú csoport leszármazottjai, és ideális esetben több ezres létszámú állományra lenne szükség, hogy a lehető legjobban védve legyenek a génkészlet beszűkülésétől és a kihalástól. Sajnos a legtöbb esetben – legalábbis ahonnan vannak adatok – ezek a fajok kis számú csoportokban élnek (pár száz vagy még kevesebb), és csak kis számú intézményben vannak jelen (a legtöbb esetben ez a szám nyolc alatt van).
Emellett általában nem létezik egy összehangolt terv a kezelésükre az intézmények és régiók között, ahol ezek a fajok megtalálhatók. Ez különösen igaz a növények esetében, ahol sokszor azt sem tudni, hogy hány gyűjtemény van és ezek pontosan hol találhatók. Szerencsére az utóbbi időkben a botanikus kertek erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy megosszák egymás közt az adataikat és szorosabban együttműködhessenek.
A magbankok szintén fontos intézmények, ahol a veszélyeztetett növényeket magok formájában évtizedekig, vagy akár évszázadokig is tárolhatják.
A legtöbb vadonból kihalt növényfaj nem könnyen lelhető fel az online adatbázisokban, ami segíthetné a különböző régiókból származó természetvédőket egy közös program létrehozásában, amivel az adott fajt újból fel lehetne szaporítani.
A természetvédők, de úgy általánosságban véve a társadalomnak is többet kell tennie. Tisztában vagyunk vele, hogy a kihalás egy valós veszély. Az eddigi 95 faj esetében, melyek a vadonban kihaltak, és csak fogságban, az emberekre utalva maradtak fel 1950 óta, 11 tűnt el véglegesen. Ezek közé tartozik a karácsony-szigeteki szkink (Emoia nativitatis) és a Szent Heléna olíva (Nesiota elliptica), mely az azonos nevű atlanti óceáni szigetek bennszülött fája.
Visszatérés a vadonba
Van remény? Talán meglepő, de igen. A 11 örökre elveszett fajt talán ellensúlyozza az a 12, mely visszatérhetett a vadonba. Ebbe beletartozik az európai bölény, mely 1927-ben tűnt el az európai erdőkből. Mostanra azonban visszafoglalta ősi elterjedési területét Kelet-Európától Oroszországig, köszönhetően az 1950-es években megkezdett visszatelepítési programoknak, melynek kiinduló pontja az európai állatkertekben fenntartott állomány volt.
Ezek az épp megtelepedő populációk még nem birtokolhatják a valódi „vad” státuszt, ami többek közt azt jelenti, hogy életképes utódokat képesek létrehozni, de mindenképp ígéretes kezdet. Ez megerősíti, hogy a vadonból kihalt státusz nem jelent zsákutcát: egy olyan állomás lehet, mely hosszú távon a visszatérést szolgálja. Egy jó példa lehet erre a jelenleg zajló nagyszabású visszatelepítési program Brazíliában, mely a Rió című rajzfilmből ismert kék színű papagájokat, a spix arákat.
De ha ez a cél a vadonban kihalt és kihalófélben lévő fajok esetében, akkor változtatni kell a megítélésükön és a kezelésükön. A természetvédőknek továbbra is folytatniuk kell a kihalás szélén álló fajok megmentését és fogságban való gondozását. De közösen el kell köteleznünk magunkat a gondozásunk alatt álló, veszélyeztetett populációk újjáélesztése mellett is, több intézményben és több egyeddel.
Ahol a vadonba való visszatérés kihívást jelent, meg kell dupláznunk erőfeszítéseinket, hogy megtaláljuk és enyhítsük az őshonos élőhelyen jelentkező veszélyeket, vagy meg kell vizsgálnunk, hogy lehet-e új területeken populációkat létrehozni. Számítani kell arra is, hogy a jövőben további beavatkozásokat fognak igényelni ezek a visszatérő populációk.
A kihalás egy folyamatosan fenyegető rém, de a helyreállítás is elérhető távolságban van. A természetvédelmi biológusok rendelkeznek a sikerhez szükséges eszközökkel, de ehhez szükségük van a döntéshozók, a finanszírozók és a szélesebb nyilvánosság támogatására és figyelmére.
