Hatalmas pusztító erdőtüzekről és önös gazdasági érdekektől vezérelt erdőirtásokról szólnak a híradások, sokkolva a téma iránt fogékony embereket. De mi a helyzet Magyarországon? Csökkenek a magyar erdők? Hogy választ kapjunk ezekre a kérdésekre, most induló rovatunkban a hazai erdős területek helyzetének elmúlt 100 évén kalauzoljuk végig az Olvasót. Elsőként a főváros zöld tüdejének történetét foglaljuk össze.
Az I. világháború előtti Magyarország erdőségei mintegy 7,3 millió hektáron terültek el, az ország akkori területének csaknem 26 százalékán. A trianoni békediktátum azonban amellett, hogy a magyar népet szétszakította, erdőterületét is drasztikusan, 85 százalékkal csökkentette. Erdőkben leggazdagabb tájaink – a Kárpátok és Erdély hegyvidékei – a határokon kívülre kerültek, a csonka országban csak 1,1 millió hektár erdő maradt, emiatt az erdősültség 11,8 százalékra visszaesett.
A 19. század elejére ráadásul berobbant az ipari forradalom, melynek faigényével már nem bírt lépést tartani a megmaradt erdők természetes felújulása. Az erdésztársadalom ezt felismerve, bevezette a tervszerű erdőgazdálkodást, az erdők pótlása pedig az 1920-as években stratégiai cél lett.
Az Alföldön kezdték
A kezdő lépést az alföldi régió fásítási programjáról szóló 1923. évi 19. törvény jelentette, melyet Kaán Károly erdőmérnök készített elő, aki a hazai természetvédelem alapköveinek letételével és a megmaradt erdők állapotjavítási feladatainak kidolgozásával is elévülhetetlen érdemeket szerzett.
A faínség megszűnése mellett Kaán Károly arra is számított, hogy az erdőtelepítések jótékony hatást gyakorolnak majd az Alföld klímájára, a levegő magasabb páratartalma és a csökkenő porszennyezés pedig segíti a tuberkulózis elleni védekezést is.
A gyors eredmény elérése érdekében idegenhonos, szélsőséges viszonyokat jól toleráló fafajokkal kezdtek kísérletezni. Ennek egyik helyszíne volt a Pilisi Parkerdő kezelésében lévő Gödöllői Erdészeti Arborétum is, ahol az egyes akácfajták növekedését vizsgálták. Az arborétum Magyarország egyik legszárazabb mikroklímájú területén található, így kísérleti célokra különösen alkalmasnak bizonyult.
A kopárok helyén
A homokon, a szikeseken és a kopárokon más és más fafajok mutatkoztak ígéretesnek, amelyeket egyfajos (monokultúr) állományként vagy elegyes telepítésekben alkalmaztak.
Az erdészek ezeket az erdőket úgynevezett előerdőnek szánták, vagyis később igényesebb, őshonos fafajokkal kívánták a területeket újraerdősíteni. Az átalakítás néhol már megtörtént.
Ennek megfelelően megindult a főváros közvetlen közelében található, a filoxérajárvány pusztítása miatt kopárrá vált magaslatok, például a Hármashatár-hegy erdősítése is. Az erdősítési program vezéralakja az a Guckler Károly volt, akinek nevét a hegycsúcson álló, 2018-ban átadott kilátópont és a hegy oldalában kanyargó tanösvény is viseli. Guckler Károly fővárosi erdőmesterként – bécsi mintára – a talaj iránt kevésbé igényes feketefenyőben látta a megoldást, melynek talajképző szerepet szánt. Munkájának köszönhetően napjainkra ezekben az erdőkben már megtelepedtek az őshonos fafajok, térnyerésükhöz a Pilisi Parkerdő szakemberei apró lépésekben eltávolítják a feketefenyőt, emellett hazánkban honos fafajokat is ültetnek.
Lassúnak vélték
A kopárok mellett más gondok is adódtak a főváros környéki erdőkkel.
A tűzifa termelését költséghatékony módon oldották meg: nem vetettek magokat, nem ültettek csemetéket. Az erdőt levágták, az ott maradt tövekről újra sarjadtak a fák, így aztán hamar sűrű erdőség alakulhatott ki. Ez a folyamat a háborút követő faínség miatt csak rosszabbodott. A sarjaztatás egyik legnagyobb veszélye ugyanis, hogy általa a tölgyfák egészségi állapota jelentősen romlik, így hosszabb távon ez a megközelítés a fák és az erdő pusztulásához vezet. Guckler Károly egyértelműen felismerte ezt a gondot.
Amikor kinevezték erdőmesterré, majd az Erdészeti Hivatal vezetőjévé, nagy lelkesedéssel vetette magát a munkába, hogy a tuskókról sarjadt tölgyesek helyébe élet-erős, fiatal fákat ültessen. Mindebből azonban a város és a lakói csak a gyors ütemben kitermelt sarjerdőket látták, ami jókora felháborodást keltett.
A II. világháború derékba törte a fásítási törekvéseket. A munkálatok csak az ’50-es, ’60-as években, a szocialista tervgazdálkodás időszakában indultak újra a fővárosban és az ország más területein. A Budai-hegyvidék telepített erdőségei mellett akkor jöttek létre a pesti oldal „kiserdői”, céljuk a por- és a zajszűrés mellett a gazdasági hasznosítás volt.
Farkas-erdő, Halmi-erdő, Keresztúri-erdő, és még hosszan folytathatnánk a felsorolását azoknak a „kiserdőknek”, melyeket abban az időben azért hoztak létre, hogy tűzifát adjanak. Szerepük napjainkra teljesen átformálódott. A fővárosban egyre kevesebben fűtenek fával, a fatüzelést felváltotta a távfűtés, valamint a gáz-, a villany- és egyéb fűtési módok.
Földünk „erdőcsökkenési” trendjei tehát szerencsére hazánkra nem vonatkoznak. Mi több, az elmúlt 100 év alatt a kétszeresére nőtt a magyar erdők területe, hiszen 2020-ban már több mint 22 százalékos erdősültségről beszélhetünk. A tervek szerint pedig ez a szám a következő 10 évben 27 százalékra emelkedhet.
Mészáros Péter
Pilisi Parkerdő