A leglátványosabb talán mégis a 100 éves kalanderozó gép, hatalmas hengereivel és Zittauer Maschinenfabrik Eissen Giesserei feliratával, ami származását hirdeti. Ez a nagy vasaló tudja a kimosott, keményített, megszárított textilt tükörfényesre simítani. A fényesség pedig komoly vonzerő.
A sötétkék ünnepi kötényt meg csak vasárnap vették föl a templomba, utána hazaérve levették, összehajtották és betették a sublótfiókba, úgy kímélték. „Egyszer mondta az uramnak egy asszony a vásárban, hogy »30 éve vettem a kötényt a maga nagyapjától, és még nem volt kimosva«. Így őrizte a szép fényét, tartását”– és finom mosollyal simít végig a szekrényben sorjázó selymes kék holmikon. Idővel változott a módi, ma már a nagymamák az unokáknak szoktak venni háromszögletű kendőt, motorozáskor azt kötik az ifjak a nyakukba.
Fotó: Csatlós Norbert
Kék hidegen, melegen
Kovács Miklós, Kovács Miklósné Margitka, mögöttük Hoffmann Attila, Hoffmann Kata, Hoffmann Gábor, Hoffmanné Kovács Gabriella, Panákné Kovács Mária, Ruzicska Panák Annamária, Ruzicska Attila
De vajon honnan ered a kékfestés? És egyáltalán, mitől lett pont a kék szín ilyen népszerű világszerte? Az európai textilfestésre a 16. századtól kezdett hatást gyakorolni az Indiából behozott indigócserje szép színű és jó minőségű festék-anyaga.
Vendéglátónk műhelyében ma már nem a növényi indigófesték használatos, mert idővel felváltotta a szintetikus indantrén. Ezzel meleg eljárással, 85 °C-on lehet festeni, a készruha bátran mosható, nem ereszti a színét, nem fakul, nem fog, mint a hidegen festett indigós. Megjegyzem, aki vett már fel új farmert fehér pólóval, tudja, miről van szó. Miklós bácsi bólint: „A 30-as években kezdett az édesapám melegen festeni, nehezen tudta bevezetni, évtized kellett, mire elfogadták az újat. De megvették és a használatban derült ki, hogy jó.”
Fotó: Csatlós Norbert
Régen voltak erre szakosodott mesterek, akik jártak műhelyről műhelyre elkészíteni a kívánt mintákat. Házigazdánk maga is készített saját használatra nyomófákat. A kisebbek kézi mintázásra szolgálnak, a nagyokat a perrotin gépre rögzítik. Fontos ismertetőjegy a műhelyek jellegzetes motívumvilága, ami tájegységenként is eltérő. Ráadásul egy-egy mai cég arculatához is kötődhet. „A lajosmizsei tanyacsárda drapériáit, abroszait mi szállítjuk jó ötven éve, azt a mintát le is védették, nem adjuk más vendéglőnek” – mondja Margitka néni, aki maga is népi iparművész, a kézi mintázás avatott ismerője, és aki nevetve így jelöli meg saját helyét a családi vállalkozásban: „Én vagyok az inas és az igazgató”.
Fotó: Csatlós Norbert
„Csak az a baj, hogy a gépek nagy teljesítményűek, az én teljesítményem meg visszafelé tendál. Már nem megy napi ezer méter megmintázása” – legyint a mester, aki pedig ma is tiszteletre méltó szellemi és fizikai erőben van. Munkásságát rangos állami és szakmai kitüntetésekkel ismerték el, Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. De a legszebb koszorú, ami övezheti, az a család, melynek minden egyes tagja szívvel-lélekkel beletanult a megörökölt, megőrzött mesterségbe.
Oldalak: 12
