Még csak egész kis falu volt Almamellék, jóval ’48 előtt lehetett, amikor a dolog történt. A nép verejtékezve dolgozott, hogy földesurának megadja minden termésből a kilencedet és mellette magának is maradjon valamije. Dolgoztak látástól vakulásig a máséban. Így ment ez télen, nyáron, mert télen meg az uraság erdejébe jártak dolgozni. Volt is azzal az erdővel dolog elég. Beért az egészen a falu aljáig, és minden barázdát úgy kellett tőle minden évben újra visszaszerezni.
Cselédek szénáskertje, Németlukafa
Kerülte ezt a rengeteg erdőt nem egy embere az uraságnak! Karl János erdőkerülő éppen az almamelléki rész őre volt. Szerette és őrizte ez a jó lélek az erdő minden madarát, vadját, bogarát, fáját, de ahol csak tehette, segítette a falusi szegény népet is.
Nem tudni, hogy történhetett, de egyszer az uraság vagy az ispán nagyon megszidta, talán deresre is húzatta a derék öreget, aki ellen pedig senki nem szólhatott egy rossz szót sem.
A kerülő nagyon elbúsult. Harminc éve szolgált ezen a helyen, de ilyen még nem történt vele. Biztosra vette, hogy elkergeti az uraság, és ezt annyira a szívére vette szegény, hogy felakasztotta magát.
Zselici táj
Csak napok múlva találtak rá a robotosok. Ott volt fönn a dombon a sűrűben, csonttá fagyva. Nagyon meglepődtek az emberek. Hanem még jobban csodálkoztak azon, hogy a fához támasztva meg ott találták az öreg puskáját. Egy papiros állt ki a puskacsőből. Az írás így szólt:
»Bíró úr! Úgy érzem, hazugságokkal elvették becsületemet. Becsület nélkül nem akarok élni. Senkim sincs a világon. Ami kis vagyonomból maradt, azt adják a szegényeknek. Temessenek az erdőbe, az én házamba, és tegyék mellém a puskámat, mert az az enyém. Halálomban is hű akarok maradni az erdőhöz.«
A nép nagyon sajnálta János bácsit. Sokan megsiratták. Akik a kastélyba jártak, azok azt mondták, hogy amikor a temetést jelentették az uraságnak, olyan fehér lett, mint a fal. Csak nézte a papírt, meg maga elé meredt, aztán csak annyit mondott:
– Temessék hát úgy, ahogy kéri! – azzal visszaadta a papírt a bírónak.
A németlukafai kisprésház
Mondta is a bíró, csodák csodája, hogy megengedi! Fönn a dombon, ahol a ritkás véget ért, a csőszkunyhó mellé ásták meg a sírját. Oda is temették.
