Mikor pedig a magatervezte és -építette első magyar óceáni versenyvitorlással, az Alba Regiával 1990-1991-ben részt vett a BOC Challenge egyszemélyes földkerülő versenyen, már a nagyvilág hajós társadalma is megemelte előtte kalapját.
Fa Nándor az első magyar, aki egyedül kerülte meg vitorlásával a földgolyót, amit összesen ötször vitorlázott körbe. Indult a legrangosabb versenyeken.
Ötször kerülte meg a hírhedten veszélyes Horn-fokot, és négyszer vágott át a titokzatos Bermuda háromszögön. Útjai során „szárazföldi ésszel” fölfoghatatlan veszélyekkel kellett megküzdenie. Jeges antarktiszi hullámhegyekkel, trópusi hőséggel az Egyenlítőn, bálna-összezúzta kormánnyal a Déli-óceánon, halászhálóba gabalyodva éjjel Atlanti vizeken, vihar felborította hajóból kizuhanva a Horn-fok veszélyzónájában… Ha valaki, hát ő tudja, mekkora a természet ereje és ismeri a lenyűgöző szépségeit is. E tapasztalásokból születtek élvezetes és gondolatébresztő könyvei, A Szent Jupát 700 napja, a Kalandjaim a Föld körül, és a Magad, uram. Utóbbi összegzése, és egyben lezárása eddigi, vízen járó életszakaszának.
Nehéz elhinni, hogy tényleg civil üzletemberré vált, aki kikötőberendezések építésével foglalkozik. Végtére is „Nándi kapitány” megmaradt élő legendának. Most is keménykötésű, határozott ember. Jó kézfogása lehet, de sajnos a járványhelyzet ettől megfoszt.
Várjanak, kabátot veszek, hideg van – mondja, mikor kilépünk fotót készíteni a szabadba.
Pedig mennyit fagyoskodott, ázott a zord vizeken.
Túl sokat ahhoz, hogy szeressem. Hidegérzékeny vagyok.
Annál elképesztőbb, hogy lehetett olyan embertelen állapotokat hosszan elviselni.
Nézze, nagyon sokat kibír az ember, ha a cél motiválja.
Mikor volt utoljára tengeren?
Két éve. Nem hiányzik.
Naiv dolog úgy képzelni, hogy amikor egy Földkerülő óceánútról hazatér, olyasmi érzés lehet, mint az űrhajósnak, aki fönn járt a Holdon, és mikor lejön a Földre, onnantól neki már kicsit más a világ?
Nyilván én is változtam minden utamon, főleg az elsők sokat formáltak rajtam. Ma már vagyok olyan érett, hogy nagy csodák ott nem érnek. Hogy milyen az óceán természete, vagy milyen a családomtól távol lenni, majd újra együtt velük, ezek már ismert, vállalt dolgok. Ami markáns meglepetésként hat időről időre, az a humán társadalom viharos változása. Minden emberi behatás ellenére az óceán nem változik olyan gyorsan, mint a társadalom.
És visszajőve döbbenetes élmény volt ráébredni, hogy az emberi társadalom olyan mértékben szakadt el a természeti lény állapotától, ami aggasztó, számomra nem is könnyen érthető, nem is nagyon elfogadható, és végképp nem rokonszenves. Nem magam miatt, az utánunk jövők, a gyerekeink, unokáink miatt.
A technikai civilizáció térnyerésére érti?
Nem. A high-tech, a kompozitok, a digitális, műholdas világ eredményeivel együtt élek, ezt természetes fejlődési iránynak tekintem. De hogy miként pusztul ezzel párhuzamosan az emberi lélek, méghozzá ilyen sebességgel, az megráz. A 21. század eleje kíméletlenül szembesít azzal, hogyan lehet pillanatok alatt tömegeket megbolondítani.
Mire gondol, mondana egy példát?
Mikor legutóbb elmentem, az a szó, hogy gender, még nem létezett.
A természet és benne az ember eredendően egyszerű. Nem voltam felkészülve rá, hogy értelmesnek látszó emberek millióit képes a média manipulálni. Olyan szintű letámadás, zavarkeltés zajlik, amit talán észre sem vesznek. Ismerős a béka példája, aki szépen megfő, ha lassan melegítik. Akik folyamatosan ebben a modern társadalomban élnek, úgy vannak, mint a lassan hevített vízben a békák. Én meg kimegyek valamilyen vízből, aztán visszajövök egy forró vízbe, és azonnal észreveszem, hogy baj van. Amerre megfordulok a világban, ezt látom. Miközben hiszem, hogy az a humán, ami nekem fontos, amit én embernek tartok, az másról szó.
A szilárd értékrendjét a szüleitől hozta, akikről gyakran megemlékezik, akik nélkülözés és küzdelmek közepette is egyenes tartással nevelték fel a négy fiukat?
Meghatározó volt az ő vegytiszta lelkületük. Nem alkudtak meg soha. Annyira szegények voltak, hogy nem volt mivel kényszeríteni őket.
Ha anyámnak nem tetszett, amit az 50-es években az iskolában tanítottak, akkor ő mást tanított nekünk, és nem érdekelte, mit szólnak. Az életük példája hatott ránk. Én is továbbadom a lányaimnak, amit tudok. Másik kultúrában nőttem fel, ismerem a gyakorlatból azt, amit a fiatalok ma legfeljebb egy idealizált kép formájában dédelgetnek, de abban nincs múlt, és nincs jövő. Csak jelen van, az is eléggé torzult. Miközben „hű de demokraták vagyunk”, tömegműsorok szólnak arról, hogy kell legázolni másokat. Nyilván, akik ezt irányítják, pontosan tudják, mit csinálnak. De félre ne értse, én nem vagyok egy világtanító „megmondó”. Legfeljebb van egy saját életutam és gondolatvilágom.
Ez vitte végig Magát a legmerészebb és nehezebb pályákon. A nagy vizek mire tanították?
A természet erőinek működése, az energia transzferálódása rettentő precízen érzékelhető folyamat kinn.
Kialakul egy körforgás, amiben mi egy porszemnyi epizód vagyunk. A testünk, mint anyaghalmaz, része a körforgásnak. A szellemünk meg elektromos biokémiai folyamat kivetülése. De mivel megfoghatatlan, magyarázhatatlan, érthetetlen, nem tudjuk mással magyarázni, mint egy istenképpel, ami alatt mindenki mást ért. Az óceánon, egyedül sokat gondolkodom a lét ismeretlenén. Mindig is vonzott a filozófia, különösen az ókori klasszikus szerzőket olvasom szívesen. Mikor utoljára kimentem, komplex célom volt. Szenvedélyem hajókat tervezni, megépíteni, és megvitorlázni. Cél volt a teljesítés, 100 nap alatt körbeérni a Földet. Szeretem a természetet, bár pontosan tudom, hogy ez egyoldalú. Mindez egy önismereti tréninggel egyesülve különös élmény volt. Ekkor Fa Nándor hirtelen fölnevet: Na, jó sokat beszéltem az erdőről! Pedig imádom, szép időben, rossz időben járom.
Az, hogy helyhez kötöttek, oké, de elképesztő népség. Óriási csodálattal nézem magam körül a világukat. Kedvelem az állatokat is, de a növényvilágba szerelmes vagyok mindenestől, úgy ahogy van! Erről ennyit!
Sándor Mária