Abban talán mindenki egyetért, hogy az erdeinkből kikerülő fa lehetőleg ipari alapanyag legyen: építsük be házunk tetőszerkezetébe, bútorként, burkoló anyagként díszítse otthonunkat, vagy készüljön belőle használati eszköz.
A hegyvidéki bükk- és tölgyerdőkben például csak átlagosan 30-35 százalék az ipari fa aránya. A többi tűzifa.
Az erdei holtfának is eléggé ellentmondásos a megítélése. A szemlélet e tekintetben is nagyon sokat változott az elmúlt évtizedekben. A kocsánytalan tölgy 1980-as években dúló hervadásos betegsége nyomán nagyon sok lett a holtfa a domb- és hegyvidéki erdeinkben. Akkoriban az elpusztult fákat fertőző gócpontoknak minősítették és még támogatás is járt a száraz egyedek eltávolításáért. Azóta bebizonyosodott, hogy őshonos fafajú, természetszerű állományainkban az elpusztult egyedek inkább javítják az erdő természetes védekező rendszerét.
Ezek a sokszor száz köbméternél is több károsodott faanyagot magukba foglaló erdőrészek – érintetlenül hagyandó holtfává minősítésük esetén – évtizedekre balesetveszélyes, csúnya foltok lesznek. Ezért mindenképpen jobb (lenne) – a holtfát táplálékul vagy élőhelynek használó lényeknek is –, ha az erdei életközösség számára hasznos elpusztult fát kisebb mennyiségekben, de több helyen meghagynák az erdőállományokban. Ezek nem veszélyesek és az erdőjárók szemét sem bántják.