Amikor kicsi voltam, nekem is, mint minden kislurkónak, volt egy mi-korszakom. Olyan szerencsés voltam, hogy mindig akadt körülöttem egy-egy bölcs, aki tudta az éppen aktuális kérdésemre a választ. Így volt ez azzal az izgalmas színezetű, repkedő valamivel is, ami olyan ügyesen egyensúlyozott a fűszálak végén, miközben vidáman integetett a csápjaival. Ez mi? – kérdeztem. Lánybogár, jött a válasz. Aztán jött az iskola, a környezetismeret tantárgy, és a megfellebbezhetetlen törvény: bogár az, aminek kemény, kitines szárnyfedele van. És akkor összeomlott az addig pedánsan építgetett, tudományos kis világom, mert volt a fejemben egy bogár, ami ráadásul lány, a neve bogár, de nincs kemény, kitines szárnyfedője. Akkor ez hogy van? Az ifjú természetbúvár a könyvek mélységeibe merült, és őrült lapozgatás vette kezdetét, ami aztán meg is hozta a várva várt feloldozást. Kiderült, hogy ezt a kis csodát lágybogárnak hívják, és igenis van olyan bogár, aminek nem kemény, hanem lágy a szárnyfedele.
Már a lágybogár latin neve (Cantharis fusca) is komplett rejtély. A nemzetség elnevezése annyit jelent, „ének, énekel, énekes”, márpedig bogarunk kifejezetten csöndes, nem tud énekelni. A fajnév jelentése pedig barna, ami lássuk be, kicsit furcsa egy fekete és pirosas színeket felmutató élőlénynél. Viszont tudjuk, hogy a leírója Linné, aki minden tudományossága ellenére nagy mókamester is volt, és talán a név is utalás egy poénra az 1700-as évekből, amire viszont már senki sem emlékszik.
Lábai, a szárnyfedői feketék, de a tor egy része és a potroh élénk narancssárga. A csápnak vannak fekete és narancsszínű ízei is. A lárvák nem ilyen izgalmasak: a színük egységesen fekete, ráadásul szőrözöttek. A kifejlett állat gyakran kerülhet a szemünk elé: általános az öntözött kertekben, főleg, ahol kicsit magasabbra engedjük nőni a füvet, de a természetben réteken, erdőszéleken is találkozhatunk vele. Európai polgár, a környező országokban is otthonosan mozog. Jól repül, de a felszállásnál biztosra megy, szinte mindig fölmászik egy-egy magasabbra nyúló fűszálra, ágacskára és onnan kel útra.
Repüléskor az imágók a levelek csúcsáról, fűszálak végéről startolnak el
Életciklusából adódóan a kifejlett állatokkal tavasszal találkozhatunk, rajzása áprilisban kezdődik, és egészen június elejéig eltarthat. Nem túl szemérmes jószág, gyakran a párosodás is a fűszálak, levelek csúcsán zajlik.
Tojásrakás környékén a nőstények a talajfelszín közelében tartózkodnak
A megtermékenyített nőstények nyár elején teszik le petéiket a talaj közelébe. A kikelő lárvák ragadozó életmódot folytatnak, de a talajfelszíntől nemigen távolodnak el, elsősorban az avarban vadásznak. A lágybogár lárvái jól bírják a hideget, télen is aktívak, gyakran találkozhatunk velük ebben az időszakban is, emiatt hívják az állatot itt-ott hóféregnek. Az utolsó vedlésük után, tél végén, kora tavasszal következik a bábozódás, és még ez is a talajban történik. A rózsaszínű bábokból előbújó rovarok már hozzák jellegzetes színeiket, ismerős megjelenésüket. A kikelő imágók repülése sokszor egybeesik a levéltetűtelepek tavaszi megjelenésével, ráadásul a lágybogárnak érési táplálkozásra van szüksége a szaporodás megkezdéséhez. Ez a szerencsés együttállás teszi, hogy a lágybogár jelentős mennyiségű levéltetvet fogyaszt, ilyen tekintetben kifejezetten hasznosnak tekinthető.
Megtelepedését segíthetjük azzal, ha a fűfelületek tarlóját magasabbra hagyjuk, illetve, ha elhúzzuk az első nyírás idejét a rajzásuk lecsengéséig. A gépet toljuk szépen, lassan, ráérősen: adjunk időt a bogaraknak felröppenni a fűnyíró elől, mert a talajfelszínről nem képesek fölszállni. Repülésük idején kerüljük a rovarölő szerek használatát a kertben, a levéltetvek permetezését pedig vagy a lágybogarak nászrepülése előtti időszakra, vagy a rajzás utánra időzítsük.
