Kontur Tamás, Háda Attila Elemér
12.00
Magyarország területének jóval több mint a fele az agráriumhoz köthető, ebből adódóan számos állat-, köztük madárfaj a mezőgazdasági területeken találja meg élőhelyét. Köztük olyan fajok is, amelyek európai viszonylatban is kiemelten értékesnek számítanak, ilyen a kék vércse, a parlagi sas, a kerecsensólyom, a szalakóta vagy a túzok – ismertette korábban Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője a Nimród Vadászújságnak.
Ezeknek a fajoknak az élőhelye a második világháborút követően változott meg, mivel az akkori élelmiszerhiányt nagyüzemi termelésre való váltással lehetett kiküszöbölni.
A gazdák azért kaptak támogatást, hogy minél több területet megműveljenek, így már nem állt érdekükben a mezővédő erdősávok, a földeket elválasztó mezsgyék megőrzése.
Ez a termelésváltás azt eredményezte az elmúlt 60-80 évben, hogy az agrárterületek madárállományának 60 százaléka kiveszett – Angliában például a mezei verebek 96 százaléka eltűnt, és az Európai Unió tagállaimban is a házi veréb állományának 50 százaléka mára kihalt. De eltűnőben van a seregély, a sárga billegető és a mezei pacsirta is, amelyek az elmúlt ezer évben megtanultak alkalmazkodni eleink gazdálkodásához, a legeltető állattartáshoz és a szántóföldi műveléshez. Mindez tartott 1945-ig, ameddig a mozaikos, extenzív agrárgazdálkodás zajlott. A nagyüzemi gazdálkodással aztán fokozatosan megjelentek az agrárkemikáliák, amelyeknek alkalmazása katalizálta a madárfajok állományának csökkenését.
A helyzet tragikus, a probléma kezelésére a szóvivő szerint az jelenthet megoldást, ha az agrártámogatásban először a korábbi időszakok mértékére emelik, majd tovább növelik a gazdák számára a természetkímélő gazdálkodásért nyújtott kifizetéseket.
