„Barátságom a természettel ifjú korom ellenére régről fakad. Szüleimnek köszönhetően már kisgyermekként közel kerültem az erdőkhöz, szerettem volna mindjobban megismerni a benne élő életközösségeket. Sokáig csak megfigyeltem, esetleg lerajzoltam, amit láthattam belőlük. Körülbelül 12 éves lehettem, amikor édesanyám kis digitális fényképezőgépével nekiálltam kattintgatni. Érdeklődve, lelkesen, nyitott szemmel fotóztam, és az évek során autodidakta módon elsajátítottam a fényképezés rejtelmeit, kialakítottam saját stílusomat.
Vas megye szülötteként, gimnazista és egyetemista koromban, a Farkas-erdő és környéke, valamint a Kőszegi-hegység szolgált cserkeléseim helyszínéül. 2021 nyarán, az erdőmérnöki oklevelem megszerzését követően költöztem Tamásiba. Még világításom sem volt a szolgálati házban, de én már fotós lehetőségek után kutattam a szabadidőmben.
Egy augusztusi délután halkan cserkeltem ki a közeli vadföldre, barkás dámbika reményében. Már távolról kiszúrtam a pihenő bikarudlit, azonban tőlem messze, a nyeregszerű vadföld közepén álltak a dámok. Jó széllel, mintegy 150 méter kúszás-mászás után, tőlem csupán 25 méterre egy fekvő bikát észleltem.
A Nap már eltűnt a tolnai dombok mögött, amikor a bika végre megmutatta magát teljes pompájában. Úgy gondolom, hogy a vérpiros agancson megpattanó barka, illetve a bal száron fennakadt vaddohány együttesen tették igazán különlegessé az első gyulaji dámos fotómat, melyet azóta már számos követett.”
