Ha valaki föllapozza Ruzsinszky László 1930 körül megjelent, a selmeci-soproni diákéletről szóló Tempus című regényét, akkor abban ezt olvashatja:
A hattyú, ez a kopott kőmadár viszont emberemlékezet óta Sopronban, a Hunyadi János utca és a Béke út találkozásánál kiszélesedő kis terecskén, az úgynevezett KISZ-ház előtt áll. Hogyan került az Orsolya térre a hattyú, és hogyan kezdődött a feltollazások sora? A Soproni Városszépítő Egyesület az 1910-es években fejezte be a város tereinek, utcáinak fásítását, és ezután új feladatokat keresett és talált: „A német hangulatú kisvárosok dísze, a szobrokkal ékes közkút eleddig hiányzott a városból.”
A város engedélyezte a kút elkészíttetését, felállítását és ehhez 400 korona támogatást is adott. (A hallgatóság rögtön összehasonlítást tehetett, 400 koronáért akkoriban 13 hektoliter rumot lehetett vásárolni!) Azonnal munkához fogtak, a követ a közeli Szent Margit-bányából hozták, és az elkészült szobrot az Orsolya téren állították föl, ahol még víz is csobogott belőle. Bagó tehát így mászhatott fel itt a hattyúra. 1929 májusában a Városszépítő Egyesület javaslatára helyezték át mai helyére a hattyút, mert az Orsolya térre méltóbb köztéri szobrot találtak.
Emlékezetes történetek
A hattyútollazásnak két ismert története is van,
A nagy gazdasági válság idején, 1932 júniusának első vasárnapján érkezett Sopronba az első, úgynevezett filléres gyorsvonat. A jármű működtetésének célja az idegenforgalom fellendítése volt, az egész város készült a vendégek fogadására. A főiskolások („fősik”) a szombat esti sörgyári szakesten elhatározták, hogy ők sem maradnak ki ebből, és kiötlötték, hogy meglepik a vendégeket.
A krónikás szerint ez remekül sikerült, aztán hajnalban kíváncsiságból kisétált a hattyúhoz, amely mellett egy marcona rendőr silbakolt, míg két városi alkalmazott éppen a tollakat sikálta a kőmadárról. Nemky professzor úgy zárta le az elbeszélést, hogy ellentétben velük, „a rendőrségnek nem volt humorérzéke!”
A másik történet Vendel Miklós professzorral, a geológia kérlelhetetlen tanárával kapcsolatos. (Böszörményi Nagy Károly adjunktusa, alias Dzseki bácsi, akiről külön részben emlékezünk majd meg, lakonikus tömörséggel így jellemezte főnökét: „Annyi volt benne a romantika, mint kénsavban a C-vitamin.”) Vendel professzor a hattyút őrző kis tér sarkán lévő, ma is változatlan formában álló házban lakott, és mivel akkoriban még nem volt meg a KISZ-ház, az egyetemi dolgozószobájából a házára és a hattyúra is odalátott. A professzor éppen vizsgáztatott. A vizsgán nyöszörgött a delikvens, vizsgáztatója kinézett az ablakon és a következőket mondhatta:
Állítólag a pótvizsgán meglágyult Vendel Miklós professzor szíve, és átengedte a leleményes hallgatót.
A diákok legendát faragtak a hattyútollazásból, és azóta minden évben a korsó- és szalagavató szakest szünetében megismétlik a kopott kőmadár kitollasítását, miközben a Vaski László és Farkas Ágnes egykori hallgatók által 1992-ben szerzett Hattyútollazó nótát éneklik.
Karnevál
Selmecen és a közeli Kisiblyén, a majálisok színhelyén az akadémisták gyakorta rendeztek maskarafelvonulásokat. De ezek a vidám felvonulások hosszú ideig elváltak a komoly ballagástól, a valétálástól. A későbbiekben a valétamenet végén piros frakkot öltő, fehér cilindert viselő hallgatók is megjelentek, akik azért öltöttek furcsa ruházatot, hogy jelezzék, a bursch élettől meg kell válniuk, és azt a filiszterséggel kell felcserélniük.
A főiskola Sopronba való áttelepülése után, a valétálás komoly és ünnepélyes aktusa tovább fajult,
A valétálás e maskarás részét a tanárok sem nézték jó szemmel. Sokak nemtetszésének tudható be, hogy a maskaramenet később elvált a valétálástól, és karnevál néven ugyanannak a napnak délutánján, 3 órakor az egyetemtől indulva, és a soproni Várkerületen végig haladva nevettette meg a polgárságot. Sajnos az utóbbi bő egy évtizedben elmaradt a karnevál, amellyel nemcsak a selmeci-soproni hagyományőrzés lett szegényebb, hanem a város polgárainak életéből is hiányzik egy vidám, a hallgatóság szellemességét bizonyító szokás.
A maskarafelvonulásnak, a karneválnak következménye egyébként a hazai közép- és felsőfokú tanintézetekbe bevonult úgynevezett vidámballagás. Az utolsó tanítási napon a búcsúzó évfolyamok vicces öltözékekben bolondoznak iskolatársaikkal, végiglátogatva az iskolai termeket és a környék nevezetesebb intézményeit.
Tóóóbiás!
Selmeci eredetű szokás, hogy éjjel a mulatozásból, szakestélyről hazafelé tartva a szétvált csoportok tóbiásoznak. Selmecen és Sopronban is Tóbiásnak csúfolták a rendőröket, és ezen alkalmakkor a hallótávolságban lévő hallgatói csoportok (az úgynevezett alvég és felvég) egymásnak feleselve rákezdték: „Éliás! – Tóbiás! – Mit csinálsz? – Csinálom a csizmám, csizmám, csizmám.”
Ha a rendőrök megjelennek a színen, akkor az adott csoport menekülőre fogja, de közben megszólal a másik csoport tóbiása, majd az elmenekültek a város más helyéről ismét rázendítenek a nótára, így téve bolonddá a csendzavarás miatt fellépő rendőröket.
Bartha Dénes
(A következő részben Steingrube Nakközséget mutatja be a szerző.)
