Lassi vasútállomása eredetileg csárdaként üzemelt még a Duna szabályozása előtti időkben. A legmagasabb fekvésű hát, azaz a „göröndő” az ártéren belül ott húzódott, ahol Baja és Sárköz között szekeres kereskedelmi útvonal futott. Az abban az időben még több ágon folyó Dunán révátkelő is itt működött. Így Lassi révcsárdaként üzemelt. Közelében, a védettebb öbölben teleltették a hajómalmokat. Innen kapta a „Malomtelelő” elnevezést is, amely a Lassi utáni vasúti megálló. (Sokak szerint innen indult a siker felé a tésztás halászlé is, amihez a lisztet a molnárok adták.)
Így járt a Kalocsai Érsekség nagyrezéti földje is. Abban az időben jellemző volt a köztes művelés, amikor a facsemeték között mezőgazdasági terményeket állítottak elő. Az erdősítésekben 1920-ban a Mária Terézia Közalapítvány vállalt nagy szerepet, s a csárdaépületet erdészházzá alakították, ami 1998-ig így is maradt. Azóta a halászati gyűjteménynek ad otthont.
Az áradó vízzel együtt a hal a mélyebb területekre mozgott. A víz „meghatotta”, vagyis elöntötte a laposokat, ám ahhoz, hogy hamarabb jusson be a víz egyes területekre árokrendszereket ástak, melyeket fokoknak neveztek. A kijövő hal fogásához vesszőből vagy nádból készített csapdákat – vejszéket – helyeztek el.
A helyiek gyakorta a fogott halból fizették a földbérleteket. Ezért történt, hogy a Duna gátjainak megépítését bojkottálták, vagy „bele is nyitottak” ezekbe.
A vízzel kijövő halakat részben kifelé menet fogták meg, később visszafelé. „Szinte halastavakként tudták üzemeltetni ezeket a mélyedéseket, ahol lezárták s visszatartották a halakat”- magyarázta Babos Imre, hogy ebből nem csak a helyiek, de az állatvilág is jól élt. Ették a víz ajándékát a madarak, de még a vaddisznók is.
Mintegy ezer évvel ezelőtt Komárom térségében az egyik évben közel ezer vizát fogtak ki. I. András idején III. Henrik támadta meg az országot, aki Győr alatt állomásozott seregével, s nem számolva a téllel, az élelem hiányával, felajánlotta, hogy dúlás nélkül kivonul az országból, ha megmentik seregét az éhhaláltól. I. András ötven vizát ajánlott fel. De a bécsi udvart is el kellett látni vizával, ahol kedvelt halnak számított, sőt a kecsege Mátyás király asztaláról sem hiányozhatott.
Idővel megalakultak a halászati céhek, majd szövetkezetek. Lasiban 1949-ben hozták létre a halászati szövetkezetet. Nem csak halászattal foglalkoztak, mellette tavikagylókat gyűjtöttek, amelyek héjából gombok készültek. Természetesen a rákászat sem maradhatott el.
Szinte minden halfaj kifogására – miután ismerték azok szokásait – más és más eszközt használtak, amelyekkel eredményesebb volt a munka. A varsa ideális eszköznek bizonyult, amit nagyon sok fajra használtak. Eleinte vesszőből, majd a háló kendercérnából, később műanyagból készült. A varsákat ágasfákkal rögzítettek, a hatékonyság fokozására vesszőből terelőket, azaz szárnyakat készítettek. A kétszárnyúakat általában rekesztéshez használták.
Az úszó halászatot ladikról végezték. Egyik népszerű eszköze a „kece”, ami a vízközt mozgó halak – jászkeszeg, kecsege – befogására alkalmas. Ott van a „mirling”, a fa keretre húzott rombusz alakú háló, amivel a vízben merítettek.
Nagyobb létszámot igényelt az „öregháló” használata, amely 300-400 méter hosszú, 4-5 méteres mélységű volt. Egy helyre, azaz tanyára húzták a halat, amit „kifejtek” a hálóból. A kiállításon számtalan kép segítségével ismerkedhetnek meg a munkafolyamatokkal.
„Abban az időben mindenki jogot formált a halászatra, apáról fiúra szált a tudás”- magyarázta Babos Imre, hogy még a mai napig felfedezhetők ennek nyomai a Sárközben, ahol még néhányan foglalkoznak kisszerszámos halászattal.
