Sokunk számára jelentett origót a Mátrában a Nagyhalmaj-tisztáson álló öreg kocsánytalan tölgy. Minden évszakban szívesen felkerestük, számtalan képen rögzítettük. Becsültük a korát, mértük a kerületét.
A hazai famatuzsálemeket listázó www.dendromania.hu honlap szerint ezzel Heves megye 5-7. legvastagabb tölgye volt (ennél pontosabb „helyezést” az eltérő időpontú mérések miatt nemigen lehet mondani).
Ha külföldi vendég érkezett, szinte kötelező programként megnéztük az „Öreget”, már csak azért is, hogy büszkélkedjünk vele. Az Országos Erdészeti Egyesület 2003. évi vándorgyűlésén a terepi programok keretében egyszerre több száz erdész tette tiszteletét nála. Ennek emlékét emlékkő is őrzi.
Hittük, hogy talán még a gyermekeinket is túléli. Nem így lett. A tavaly április végi hóvihar elbánt vele. Akkor vált nyilvánvalóvá, hogy robusztus törzsében hatalmas korhadt üreg tátongott. A sebezhetetlenség mítosza hamar elillant. Gyakran van ez így nálunk, embereknél is. De van élet a halál után is, mégpedig nem is csak a fényképeken és az emlékezők emlékei révén. Ha valamire igaz ez kijelentés, hát egy kidőlt tölgyóriásra feltétlenül. Eredeti helyén visszahagyott törzse és vastag ágai, hosszú évtizedekig szolgálnak majd táplálékként és búvóhelyként gombáknak, rovaroknak, pókoknak, kétéltűeknek.
Ráadásul a kettéhasadt törzsdarabok maradványai mellett új lehetőség nyílt utódainak. Közülük nő majd a nagyhalmaji öreg tölgy utódja.
Leginkább rajtunk, mai erdészeken múlik, hogy 100-200 év múlva is lesznek-e olyan hatalmas tölgyek, bükkök, juharok, hársak, amelyek közelében utódaink elmélkedhetnek majd életről, múltról, ősökről, fákról, természetről. Ennek tudatában végezzük mindennapi munkánkat.
