A kutatók két, Chicagóban gyakori rágcsáló fajt választottak kutatásuk tárgyául: az amerikai csíkosmókust (Tamias striatus) és egy észak-amerikai mezei pocok fajt (Microtus pennsylvanicus).
– idézte a Phys.org Anderson Feijót, a Field Museum emlősökkel foglalkozó kurátorhelyettesét és a tanulmány társszerzőjét.
A csíkosmókusok a mókusokkal egy családba tartoznak. Idejük nagy részét a föld felett töltik, ahol sokféle táplálékot fogyasztanak, többek között diót, magvakat, gyümölcsöket, rovarokat és még békákat is. A pockok közelebbi rokonságban állnak a hörcsögökkel. Főleg növényeket esznek, és sok időt töltenek földalatti üregekben.
Illusztráció
Fotó: PublicDomainPictures, Pixabay
A mostani kutatás során a két rágcsáló faj múzeumban őrzött különböző korú példányait vizsgáltak és mérték le. Ezek az elemzések kismértékű, de jelentős változásokat mutattak ki a rágcsálók koponyájában az elmúlt évszázad során.
Az okok nem teljesen világosan, a kutatók csak találgatni tudnak.
Kisebb fog, nagyobb test, csökevényesebb hallócsontok…
„Az elmúlt évszázadban a chicagói mókusok egyre nagyobbak lettek, de a fogaik egyre kisebbek” – mondta Feijó.
„Úgy véljük, ez valószínűleg összefügg azzal, hogy milyen táplálékot esznek. Valószínűleg több, emberektől származó táplálékot esznek, amitől nagyobbra nőnek, de nem feltétlenül egészségesebbek. Eközben a fogaik kisebbek – szerintünk ez azért van, mert kevesebb kemény táplálékot esznek, mint például a diófélék és magvak, amelyek egyébként az étrendjük szerves része lenne.”
A pockoknak viszont „összementek” a koponyájukon található, halláshoz köthető csontos részek, beleértve a hallócsontokat is.
– mondta a kutatás másik szerzője, Stephanie Smith, aki szintén a múzeum munkatársa.
Ez a két rágcsáló relatív rövid idő alatt „változott át” oly módon, mely segíti a túlélésüket az emberi környezetben. Az élőlények képesek tehát alkalmazkodni a szélsőséges körülményekhez is. Azonban intő jelnek kell tekintenünk, hogy a jelenlétünk ilyen drámai átalakulásokat képes okozni ennyire különböző életmódot folytató fajoknál.
„Ezek az eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy a környezetbe való beavatkozásnak kimutatható hatása van a vadon élő állatokra” – mondta Feijó.
„A változás valószínűleg az orrunk előtt zajlik, és mégsem látjuk. Hacsak nem használunk olyan forrásokat, mint a múzeumi gyűjtemények” – mutatott rá Smith.
