Fotóival a természet szépségének bemutatásán túl a vadászat társadalmi elfogadottságát is igyekszik növelni, 2018-ban az Országos Magyar Vadászkamara Kamarai Érdeméremmel ismerte el munkáját.
„Budapesten nőttem fel, de a természet iránti rajongásom már gyermekkoromban megmutatkozott, sokat jártam lóháton az erdőt. A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen végeztem agrármérnökként. A fotózással 18 éves koromban kerültem közelebbi kapcsolatba, és mind a mai napig meghatározza az életemet. Hat éve egy somogyi vadászházban élek, lovakat és más jószágokat tartunk.
Egy mondás szerint nem az erdő van Somogyban, hanem Somogy van az erdőben, ráadásul tele vaddal, így mi is lehetne egyik kedvenc fotós témám, mint a gímszarvas. Igyekszem olyan igazán ritkán látott pillanatokat lencsevégre kapni, melyek arra késztetik a nézőt, hogy kicsit elidőzzön a képnél. A bemutatott fotó is ilyen. A magyar erdők királyát a természetfotósok, köztük én is, gyakran örökítik meg a szeptemberi bőgésben. De ki látta már, hogyan pihenget egy gímbika a fák tövében egy álmos októberi napon?
Fotó: Szigeti Edit
Aznap kiadós cserkelésre készültem, ám épp, hogy elindultam, mozgásra lettem figyelmes a távolban, és megpillantottam egy agancsost. Hasra vágtam magam, és kúszva eredtem a nyomába. 300 méterre lehetett tőlem, 400 milliméteres gyújtótávú optikámmal nem ígérkezett könnyű feladatnak becserkelni őt. Ráadásul az előző napok esőzésétől nagy volt a sár, de legalább nem zörgött az avar. Óvatosan, meg-megállva kúsztam előre, elhaladt mellettem egy fiatal dámbika, közben jobbról barcogást hallottam és egy idősebb lapátost pillantottam meg, a háttérben pedig újabb gímszarvasokat.
A makkok és az apró kövek szúrtak, kidőlt fatörzs keresztezte utam, végül egy dagonyát megkerülve kb. 20 méterre megközelítettem a kiszemelt vadat. Órákon át figyeltem hasalva, nekem megunhatatlan volt a látvány, ám ő egy idő után megelégelte a semmittevést, de mielőtt felállt, ásított egy hatalmasat.”
