A vízimadarak életmódja – különösen a hideg évszakra vonatkozó túlélési ösztöneik – alapvetően eltér a klasszikus téli madáretetőket látogató énekesmadarakétól. A vízhez kötődő madarak etetése ráadásul öngerjesztő problémaspirált is beindít:
– az etetés miatt területhez kötött madarak nem vonulnak el (pedig ez nélkülözhetetlen a hideg évszakok túléléséhez) – ezek a madarak fagynak aztán a jégbe;
– az el nem vonuló madarakkal nő az állomány zsúfoltsága, ami agressziót eredményez a madarak között, ezáltal nő a sérülésveszély és a fertőző betegségek kialakulásának kockázata – főként az emberre, háziállatra veszélyes madárinfluenza terjedésének lehetősége;
– a kiszórt, de fel nem vett táplálék vonzza a patkányokat, segíti szaporodásukat (ezáltal lokális patkányinváziót eredményezünk), szennyezi a környezetet és rontja a víz minőségét;
– a sokáig egyoldalú „táplálékon” (pl. kenyér) élő madarak hamarabb megbetegedhetnek, angyalszárny-betegséget okozva röpképtelenné téve az etetőhelyen felnövekvő fiókákat;
– a kiszórt táplálék olyan területekre is sok madarat vonz, ami önfenntartó életre alkalmatlan;
– rontja a madarak társadalmi megítélését, növeli az ember-madár konfliktushelyzeteket;
– nem utolsósorban a mesterségesen fenntartott etetőhelyeken évről évre több madár költhet, ezáltal megnövekszik a nyári „kéregető” madarak szám, aminek eredményeképpen több madárral kezdődik újra a folyamat.