A megszárított fekete-fehér papírképek átnézésekor újraéltük a nappali kalandokat, és értékeltük a próbálkozásainkat.
Erdőmérnöki munkám során, a családi kirándulásaink alkalmával mindig útitárs volt a fényképezőgép.
A Fekete-Körös melletti mályvádi erdő Rossz-Borsós nevű területrészére indultunk ki egy mozgássérült természetfotós barátommal. Megroppant egészsége miatt már évek óta nem tudott úgy élni a hobbijának, mint azelőtt. Ezen próbáltunk segíteni egy októberi dámbarcogás alkalmával. Jóval napfölkelte előtt sikerült a társamat egy vesszőből font leskosár rejtekébe elhelyeznem, és már indultam is vissza. Mire az erdő szélén lévő hajdani Keszi település helyére értem, fölkelt a nap. Eszembe jutott, hogy talán most is köd ül a közeli Arató-laposnak nevezett vizenyős rét fölött. Így aztán egy kilométernyi kitérőre szántam el magam.
Megdermedve vártam, hogy az erdő szélén megszűnő ködből kilépjen. Reménykedtem, talán egy pillanatra megáll körülnézni, egy kattanás erejéig.
Szerencsére a történet itt nem ért véget. Napnyugta után egy lelkileg meggyógyult, boldog természetfotóst találtam a leskosárnál. A barátom akkor készült fotói azóta is a Gyula-Városerdőn működő erdei iskola falát díszítik, megjelenítve a barcogás teljes koreográfiáját. Ez különösen akkor nagy élmény a vendégeink számára, amikor a keleti szél behozza a barcogó bikák hangját a nyitott ablakokon.
