Előzmények
A kék-szürke színű madarat a 19. század elején írták le először a tudósok, és utána sem sokszor került szem elé.
Az 1990-es évek közepére mindössze egyetlen vadon élő példánya maradt, a Brazíliai Curaçá városától nem messze. A lehullott tollakból megállapították, hogy egy hím madárról van szó. Abban az időben kevesebb, mint háromtucat fogságban élő Spix arát (Cyanopsitta spixii) tartottak számon a magángyűjteményekben és állatkertekben. Az a döntés született, hogy a magányos hím mellé szabadon engednek egy tojót is. Eleinte sikeresnek tűnt a projekt: a tojó egyre jobban alkalmazkodott az élőhelyhez, a caatingahoz (ez egyfajta szubtrópusi növényzet, egy szárazabb bozótos jellegű erdő Brazília északkeleti részén. A „Caatinga” név tupi szó, jelentése „fehér erdő” vagy „fehér növényzet”). Sőt, két hónappal az elengedése után párba állt a hímmel. Sajnos két héttel később azonban nyoma veszett, majd pár év múlva a hím is eltűnt. Ezzel úgy tűnt, a Spix ara sorsa megpecsételődött: egy újabb faj veszett el – írja a Science.
Újrakezdés
A Spix arák megmentésére vállalkozott Martin Guth, egy német üzletember, és egyben papagájgyűjtő. Létrehozta az Egyesület a Veszélyeztetett Papagájok Védelmére (Association for the Conservation of Threatened Parrots – ACTP) civil szervezetet. Nem kis feladatot vállalt fel, mivel a ritka papagájok megmentésére tett korábbi kísérletek mind kudarcba fulladtak. 1990-ben a természetvédelmi szakemberek létrehoztak egy bizottságot, aminek feladata lett volna egy visszatelepítési program felügyelete. Ehhez azonban egy megfelelő méretű, fogságban szaporodó populációra volt szükség. Azonban
A brazil kormány a nemes cél érdekében beleegyezett, hogy azok a gyűjtők, akik részt vennének a szaporítási programban, amnesztiát kapnak. Ez eredményes volt: egymás után kerültek elő a ritka papagájok.
1996-ra azonban még mindig csak 39 madárról tudtak. Ami pedig sokat rontott a helyzeten, hogy ezeknek az állatoknak a nagyrésze rokonságban állt egymással.
Mindössze 9 Spix ara származott a vadonból, a maradék 30 közül pedig 21 ugyanannak az egy párnak az utódja volt a Fülöp-szigeten, ami súlyos beltenyésztési problémákat vetett föl.
Ahhoz, hogy a madaraknak esélyük legyen a túlélésre, több különböző gyűjtőnek kellett beszállnia a tenyésztésbe, ami ismét sok problémát vetett fel: ki küldje kinek a papagáját, és milyen egyezség alapján – ez pedig tovább hátráltatta az amúgy is nehéz projektet.
Betegségek és beltenyésztés
A legtöbb madár egy katari sejk, Saoud Bin Mohammed Bin Ali Al-Thani tulajdonában volt, aki több tucatnyi példányt vásárolt össze saját vadasparkja számára. Guth 2005-ben lépett színre, amikor egy svájci tulajdonos három Spix aráját sikerült megszereznie a sejk elől. Ez a három papagáj rendkívül fontos volt a szaporítási program sikere szempontjából, mivel korábban nem szerepeltek benne, így nagyban hozzá tudtak járulni a faj génkészletének javításához.
2014-ben pedig hirtelen meghalt a sejk. Guth gyors és hatékony közbenjárásának segítségével az ACTP-hez kerültek a madarai. Bár sok bírálat érte az üzletembert, aki saját bevallása szerint sem született természetvédőnek, mégis úgy tűnik, a nem túl kifinomult módszerei hatékonynak bizonyultak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy szinte mindenki, hogy bárki, akinek köze volt a Spix arákhoz, bűnösnek tekinthető, hiszen egyetlen madár sem hagyhatta el legálisan Brazíliát.
Bár egyre több példány került elő, az állományt még mindig két veszély fenyegette: egy betegség és az alacsony születési arány.
Az úgynevezett proventikuláris dilatációs betegség (PDD), mely az egyik legösszetettebb madárbetegség.
Az 1970-es évektől ismert betegség kórokozója sokáig ismeretlen volt. 2008-ban azonban sikerült azonosítani: az érintett madarak agyából sikerült azonosítani egy borna-vírust, mely a lovaknál és birkáknál is ismert fertőző betegség, mely viselkedési rendellenességeket okoz.
„A világ összes ismert Spix aráját leteszteltük a vírusra” – mondta Michael Lierz, a Giesseni Justus Liebig Egyetem állatorvosa. A fertőzött egyedeket elkülönítették az állományból.
A másik fő probléma a szaporítás volt. Eleinte csak néhány párnál keltek fiókák. A döntés eleinte az volt, hogy hagyják ezeket a párokat szaporodni. „A cél az volt, hogy minél több állat legyen, hogy megelőzzük a faj teljes kihalását.” – mondta Lierz.
Az idő múlásával aztán áthelyeződött a hangsúly a genetikai változatosság megőrzésére, hogy ezzel is növeljék a túlélési esélyeiket.
„A papagájok azonban monogámok, és válogatósak” – tette hozzá az állatorvos.
A katari állatorvosok ezért a mesterséges termékenyítés felé fordultak. Sok madárnál, mint a házityúknál, galambnál, vadászatra tartott ragadozómadaraknál, ez egy egyszerű folyamat. A hímek kloákáját kívülről masszírozva tudnak spermát nyerni – ez azonban a nagytestű papagájoknál nem működik. 2010-ben Lierz és kollégája, Daniel Neumann egy új technikát fejlesztettek ki: egy kis szondát helyeztek a hímek kloákájába, és gyenge elektromos árammal (ami nagyjából egy 9 voltos elemhez hasonló) stimulálták az arákat, amivel sikerült szaporítóanyagot nyerniük.
Így már végre genetikai szempontok szerint párosíthatták a papagájokat. Az időzítés azonban még mindig kritikus pont: a tojók általában 2-3 tojást raknak, és az első lerakása után lehet a másodikat termékenyíteni. Így aztán Cormwell Purchase ornitológus, a Spix arák szakértője és Neumann órákat töltött az ara tojók megfigyelésével kamerákon keresztül. „Ahogy megláttuk a tojást, már mentünk is, és röpdéről-röpdére járva próbáltuk befogni az 1. számú legkívánatosabb hímet, mely a listán szerepelt. Ha nem sikerült elég spermát gyűjtenünk tőle, akkor mentünk a 2. számú hímhez” – mesélte Purchase.
Az ACTP sikerét mutatja, hogy mára a Berlin melletti Tasdorfban 170 Spix arát tartanak. 2018-ban Guth megállapodást kötött a brazil környezetvédelmi miniszterrel, amelyben szerepelt egy szaporítóközpont létrehozása, és a madarak visszatelepítése. 2020 márciusában 52 példányt szállítottak vissza Brazíliába, ahol 2021-ben három fióka született – 30 éve ők az elsők, akik a faj eredeti élőhelye közelében jöttek a világra.
Visszatelepítés – van-e esélye fogságban szaporított fajnak a vadonban?
A papagájok visszatelepítésének sikerességéről megoszlanak a vélemények. Az egyik legismertebb példa a vastagcsőrű fenyőpapagáj visszatelepítése Arizónába, mondta George Amato, az Amerikai Természettudományi Múzeum természetvédelmi biológusa. Ez a színes madár Mexikóban még mindig él vadonban, azonban az Amerikai Egyesült Államokban a vadászat következtében kihalt. 1986 és 1993 között az arizonai Chiricahua-hegységben 88 (főként illegális kereskedelemből elkobzott, de pár fogságban szaporított) példányt engedtek szabadon. A legtöbbet sólymok vagy macskák kapták el, vagy éhen haltak. Két hónap múlva a vadonból befogott papagájok kétharmada volt még életben.
A fogságban született példányokból azonban szinte mind elpusztult ennyi idő alatt. 1993-ban felhagytak a programmal, és az utolsó vadon vastagcsőrű fenyőpapagájt 1995-ben látták Arizónában.
„A visszatelepítési program megbukott, bár sok pénzt és energiát öltek bele” – mondta Amato. „Ezután sok biológus úgy gondolta, hogy a papagájok visszatelepítése általánosságban valószínűleg bukásra van ítélve.”
Ennek ellent mond azonban, hogy a világ különböző pontjain élnek kivadult papagájok, például Londonban és New York városában is. Thomas White, az Egyesült Államok Hal- és Vadgazdálkodási Szolgálatának vadbiológusa pedig rámutatott, hogy a Puerto Ricó-i amazon papagáj visszatelepítése az El Yunque Nemzeti Erdőbe sikeres volt. 2017-ben a Maria hurrikán miatt kipusztult populációt 2020-ig 75 darab, fogságban szaporított madárral pótolták. Ma 34 egyed él vadon, és idén négy új fészket találtak.
A Spix arák esetében is felmerül a kérdés, hogy van-e esélye egy hosszú évtizedek óta fogságban élő fajnak boldogulni az élőhelyén.
A ritka Spix aráknak így esélye lesz ellesni a vadonból befogott vöröshátú aráktól a túléléshez szükséges fortélyokat: hol lehet táplálékot találni, hogyan kell elkerülni a ragadozókat, és hogyan tudnak tájékozódni a caatingában.
A visszatelepítés során a másik trükk, hogy megakadályozzák a madarak elvándorlását a kívánt élőhelyről. Az ivarérett madarak általában nem vándorolnak sokat, hanem a költőhelyük közelében maradnak. A Spix arák esetében ez 4 éves koruk körül esedékes, így ilyen idős madarakat kell szabadon engedni. Emellett plusz táplálékforrásokat és költőládákat is kihelyeznek a kiszemelt élőhelyre.
A ragadozók – főleg az oposszumok – elleni védelem érdekében pedig a költésre szolgáló fákra fémgallérokat helyeznek. Ez persze csábító lehet az orvvadászok számára, hiszen a megjelölt fákat követve könnyen hozzájuthatnak a ritka madarakhoz. Ezért a tudósok csalifákra is tervezik a gallérok kihelyezését, illetve a szabadon engedett madarak mind jeladót kapnak.
Ez persze még mindig nem garantálja a visszatelepítési program sikerét, és felmerül a kérdés, hogy az a rengeteg pénz, amit egyetlen faj visszahozására költenek, megéri-e. Ennyi forrásból ugyanis több, még vadonélő faj védelmi programja is finanszírozható lenne. 
A Spix ara – amennyiben sikeres lesz a visszatelepítés – azonban „esernyő fajként” szolgálhat. A segítségével ugyanis meg lehetne védeni a hányattatott sorsú élőhelyét, a caatingát, mely számos ritkulóban lévő faj otthona. Így végső soron ennek az egy papagájnak a sorsa fordíthatnak több más, ott élő állatén is.
A terveknek megfelelően 2022 június 11-én szabadon engedték az első Spix arákat. Hogy a faj sorsa hogyan alakul, az csak később derül ki.
youtube://v/OVVhKwyyeiE
