Legendás Kerecsen

Eleink nagyra becsülték a felettébb rámenős, könnyen szelídülő, intelligens kerecsensólymot, a régészeti leletek szerint a honfoglalástól egészen a múlt századig gyakorta vadásztak vele. Ezen kívül az elöljárók fejfedőjét is kerecsentollakkal, sőt olykor teljes szárnnyal ékesítették. Egyes legendák úgy tartják, ezek a madarak mutatták meg a honfoglalóknak, hogy hol telepedjenek le. Ez azon a tényen alapszik, hogy a fajnak a nyugati határainkig tart az elterjedési területe, Ausztriában csak szórványosan fészkel.

Sólyombefogás a 19. században

Chernel István (1865-1922), az egyik legnagyobb magyar ornitológus Magyarország madarai különös tekintettel gazdasági jelentőségökre című 1899-ben megjelent háromkötetes alapművében kiemelt figyelmet szentel a kerecsensólyomnak.
A szerző maga is szívesen solymászkodott. Könyvében életének egy erre vonatkozó epizódját is megosztja az olvasókkal: „A Duna és Morva egybeömlésénél (…), Dévény várfokán (Pozsony megye) 1885-ben körülbelül száz méter magasan a várhegy sziklafalában, üregben találtam fészkét, melyből 1886. június 8-án négy meglehetősen anyányi fióka közül egyet megszereztem. Ez majdnem 11 évig volt nálam fogságban. Megszelídült, nevét értette, s hívásra is jött. Nem egyhamar felejtem el azt a napot, mely birtokomba adta. A vár fokáról egy ablakon át Almásy barátommal 30 méter hosszú kötélen bocsájtottuk alá sógoromat a fészekhez, ki félig a levegőben lógva, csak lábaival kapaszkodva önként vállalkozott e veszélyes kísérletre. Mégis eredménytelenül, mert a kötél rövid volt. A fészekben ülő fiókákat ezután a Morva partjáról golyós puskával lőttük meg. Egyik sértetlenül kiesett, melyet magunkkal vittünk. Ez volt az előbb említett. Igen érdekes, mert e fészek ősi lakottságára enged következtetni, s Schlegel, jeles hollandi ornitológus 1853. október 1-jén kelt idevonatkozó levele, mely szerint a holland solymászok régen ismerték e fészket, és eljöttek Magyarországba, hogy fiókákat szedjenek belőle”.

Lelkes önkéntesek

A kerecsensólyomnak a nagyobb kiterjedésű, nyílt síkságon tavasztól őszig elsősorban az ürge a fő tápláléka. Ezért is okozott súlyos károkat a kerecsenállományban, hogy az 1950-es évektől hazákban is bevezették a nagytáblás gazdálkodást, és a DDT rovarirtó szer használata is elterjedt. Ráadásul tőlünk nyugatabbra egyre keresettebbé vált a kerecsen; a vasfüggönyön túlra csempészett példányokért az akkori magyar fizetésekhez képest csillagászati összeget fizettek, így a még meglévő fészkekből gyakran elrabolták a fiókákat.

Már-már úgy tűnt, hogy a kerecsen mint fészkelő faj eltűnik Magyarországról. Az 1970-80-as években azonban lelkes önkéntesek megmentették azzal, hogy éjjel-nappal őrizték az ismert kerecsensólyom-fészkeket az első tojás lerakásától kezdve egészen a fiókák kirepüléséig. Ezek a fészkek akkoriban már jellemzően középhegységeink ritkásabb erdeiben voltak, ahol nagyobb nyugalomra találtak a madarak. Elfoglalták az akkor nálunk már csak átvonulónak számító vándorsólymok hajdani fészkelőterületeit.

Az 1990-es évektől a kerecsensólyom állománya már lendületesen növekedett, ami nemcsak a DDT korábbi használatának betiltásával és a madárcsempészet megszűntével magyarázható, de a rendszerváltás okozta földhasználat megváltozásával is. A mozaikos tájszerkezet és az ürge terjedése, valamint állományának emelkedése is kedvezett a kerecsensólymoknak.

Napjainkban immár több mint 200 fészkelő pár ismeretes, és mivel tőlünk nyugatabbra nemigen látható, minden évben sok madárbarát turista érkezik hazánkba, hogy megfigyelhessék a vadonban élő kerecsent.

A faj elterjedési területe egyébként hatalmas: nálunk él a világállomány 7 százaléka. Hasonló nagyságrendű állománnyal még Ukrajna büszkélkedhet kontinensünkön. A faj keleti elterjedési területe egészen Kínáig húzódik.

Gyűrűzött példányok

Régebben sok alfaját leírták, de mára kiderült, hogy a törzsalakon kívül csak egy alfaja létezik, mely Közép-Ázsia déli részén honos. Viszont ismeretes a fajnak egy igen nagytestű, erőteljes változata, az úgynevezett altáji sólyom, melyet a solymászok a világ egyik legjobban idomítható madarának tartanak. Különösen az első évben a fiatalok hosszú vándorlásokra indulnak, egy hazánkban jeladóval felszerelt példány például megszakítás nélkül elrepült egészen a Líbiai-sivatagig. Mivel az arab kultúrájú országokban a solymászat igencsak közkedvelt sport, gyakorta fognak be Magyarországon gyűrűzött kerecsensólymokat. Így már régóta tudjuk, hogy a nálunk kelt fiókák egy része akár Kenyáig is eljut, és az itthon gyűrűzött példányokról viszonylag sok adat áll rendelkezésre az ornitológusok élve-befogásainak köszönhetően is.

Egy életre szól

A tojók egy, a hímek kétéves korukban válnak ivaréretté. Ha már saját költőrevírre tesz szert a pár, általában csak kemény teleken, táplálékínséges időszakokban hagyják el a Kárpát-medencét. Napjainkban azonban egyre több példány telel át hazánk területén, behúzódik a városokba, és elsősorban galambokat zsákmányol. Tavasztól őszig leginkább ürgén és hörcsögön élnek, de a seregélycsapatok vonulásának idején, belőlük is komoly vámot szednek.

Még néhány évtizeddel ezelőtt is jellemzően az egerészölyvek, varjak, sasok elhagyott fészkeit foglalták el, mára azonban a magasfeszültségű vezetékek tartóoszlopaira ebből a célból kihelyezett mesterséges fészekládákban költenek. A párok enyhe télen akár már január végén megkezdik nászukat. Az első tojásokat azonban legtöbbször csak március közepén rakják a tojók. A három-négy (de olykor kettő vagy akár öt) barnán foltos tojást csak a hímnél lényegesen nagyobb testméretű tojó üli. A hím a közelben őrködik, és bátran elűzi a magánál jóval nagyobb ragadozó madarakat is.

A 33-34 napos kotlás után kikelő fiókák másfél hónaposan repülnek ki, de szüleik még 2-3 hétig etetik, tanítják őket a vadászatra.

A párba állt madarak igen összetartók, ritkán hagyják el egymást, olyannyira, hogy költési időn kívül gyakorta együtt vadásznak, és nemritkán életük végéig együtt maradnak.

Fotók: Bagyura János, Bécsy László