Lapszemle

Eperjes Károly: Erdő, víz közelében jól érzi magát

Igencsak szűkös azon színészeink sora, akikhez bármelyikünk gondolkodás nélkül tud valamilyen szerepet társítani. Közöttük pedig még kevesebben vannak, akik pályájuk kezdete óta kizárólag az általuk vallott értékekkel összeegyeztethető munkákat vállalják el. Eperjes Károly a színpadon s azon kívül is erős karakter.

A lassan negyvenéves pályája során mindeddig nem engedett a „trendinek” – ahogy beszélgetésünk során fogalmazott –, még ha az sikerrel is kecsegtetett volna. Utóbbi azonban így sem maradt el nála: eltökéltségét Kossuth- és Jászai Mari-díja igazolja, s persze a rengeteg munka, melyek közé néhány esztendeje egyetemi tanári feladatok is társultak. A színészet és annak tanítása mellett a természet a lételeme.

A Pesti Magyar Színház művészbüféjéhez két út vezet: az utcáról nyíló rövidebb és könnyebb, illetve az épületen belül kanyargó hosszabb, ami egyszersmind izgalmasabb is, hiszen a nézők számára elzárt területet ölel fel. Természetesen utóbbit választottam, így a vártnál valamivel nehezebben találtam rá interjúalanyomra – egy Sopronból érkezett „alkalmi idegenvezető” segített eljutni hozzá.

● Milyen apropóból van most itt ön, s ha már itt tartunk: hol láthatják a nézők mostanság?

– Ez alkalomból rendezőként vagyok itt; A Hyppolit, a lakáj darabot adjuk elő a Soproni Petőfi Színház és a Pesti Magyar Színház koprodukciójában. Reviczky Gábor a főszereplője, s többek között diákjaim is játszanak benne – a darab egyúttal az osztályom vizsgája. Miután itt végzek, indulok Kaposvárra, ahol másnap a Chioggiai csetepatéban játszom. Emellett vannak más színházi, illetve filmes felkéréseim is, amiket azonban még nem írtam alá.

● Egy korábbi interjúban nyilatkozta, hogy csak olyan darabokban vállal szerepet, amelyek az igazságkeresés fényében készülnek. Nem helyezte ez korlátok közé; nem volt így nehéz az érvényesülés?

– Sosem éreztem azt, hogy ez korlátozna engem. Egy hasonlattal élve, igyekeztem mindig a medrében áramló folyóban úszni, és elkerülni a medrükből kiöntött, parttalan vizeket. Nem veszek részt a parttalan „trendiben” és blöffben. Ha az ember újságot olvas, TV-t néz vagy rádiót hallgat, könnyen észreveszi, hogy egyre több van ezekből, így akik az egyetemes értékeket keresik, nehezebben találnak maguknak felületet. Persze akad belőle,

ugyanakkor a személyes tapasztalatom és véleményem szerint kevesebb manapság a minőségi feladat és felkérés, valamint ezzel párhuzamosan fogynak a minőségi nézők is. Mindettől függetlenül még mindig van értelme az igényes munkának, mert még mindig van rá belső igényük az embereknek.

● Mit gondol, mi lenne a jó irány, amin haladva elejét lehetne venni az előbb említett folyamatoknak?

– Ha a sofőrök nem a KRESZ szerint haladnak a forgalomban, akkor abból egészen biztosan káosz, illetve baleset lesz. Az embereknek vissza kellene térniük az egyetemes alapokhoz, követve a morál és a bölcselet harmóniáját. Előbbi a Biblia, aminek központja a Tízparancsolat, a bölcselet pedig Arisztotelész Ars poeticája: a cselekvés művészete. A szívre nevelni kell, az agyra pedig okítani, e kettő együtt a tanítás.

Úgy hiszem, mindenkinek a saját területén, a képességei szerint tanítania kell – legyen az ember orvos, földműves, művész vagy éppen pedagógus –, s persze tanítani kell a családon belül is; mindez elengedhetetlen a harmonikus társadalomhoz.

● Köztudott önről, hogy keresztény emberként él s határozott értékrendet követ – szakmában és magánéletben egyaránt. Fogékonyak-e erre a szemléletre a diákjai a Kaposvári Egyetemen?

– Igyekszem átadni nekik ebből valamit, persze nem mindenki egy irányba fordítja az „antennáit”: akadnak hallgatók, akik fogékonyak rá, mások sajnos kevésbé. Mindent összevetve el tudom mondani, hogy akik az egyetemes értékrendre fogékonyabbak, azokkal harmonikusabb a kapcsolatom. A diákjaim között akadnak olyanok is, akik a nekem idegen „trendi furcsaságok” iránt érdeklődnek. Természetesen igyekszem őket is szeretni, de az ő esetükben a tanító– tanítvány kapcsolatban kevésbé tudom érvényesíteni az előrehaladást.

A színészmesterség alapjait egyébként mindenkinek meg lehet tanítani, akinek van rá képessége, amit, ha az illető jól használ, akkor tehetségesnek nevezhető.

Hogy ismét egy arisztotelészi példával éljek: ha a cselekvésnek nincs önmagán túlmutató természetfeletti célja, akkor a cselekvés nem igaz. Ezt a mai világ hajlamos elfelejteni, így a tanításban erre fel kell hívni a figyelmet, s akinek ezt sikerült megfogadnia – az én hitem szerint –, annak van esélye arra, hogy komoly művésszé váljon.

● Időnként ugyanakkor a komoly művészeknek is szükségük van kikapcsolódásra. Az ön esetében ezt hogyan kell elképzelni?

– A természettel való kapcsolatom mindig is evidencia volt. Hegykőn nőttem fel, falusi gyerekként, ahol annak idején a barátaimmal gyakran építettünk kunyhót és játszottunk „kardos-lövöldözős” játékokat a szabadban. Így ha víz vagy erdő közelében vagyok, már jól érzem magam.

Sokszor fordul velem elő, hogy gondolok egyet, és elmegyek a budai hegyekbe futni egy kicsit, csak hogy kiszellőztessem a fejemet; a csendes erdő kiváló helyszín ahhoz, hogy elmélyedjek a gondolataimban és kikapcsoljak egy időre.

● Munkájából adódóan sokat utazik, így gondolom, sokfelé kirándul is. Merre veszi az irányt legszívesebben?

– Amikor éppen Kaposváron vagyok,

gyakran járok például a Zselicben, s nagyon szeretek kirándulni a szülőhelyemen, a Fertő tónál és környékén is.

Bejártam már az egész Kárpát-medencét, ugyanakkor szívesen fordulok meg külföldön is, ahogy tette azt édesapám is egykoron, persze akkoriban – a szocializmus idején – sokszor Erdélybe vagy a Felvidékre is csak nagy nehézségek árán tudott eljutni. Manapság a családommal vagy a barátaimmal kirándulunk, de előfordul, hogy egymagam kelek útra. Azt mondhatom, jó kapcsolatom van a természettel; remélem, hogy a természetnek sincs panasza rám.

youtube://v/vAUpykX0WUQ

 

 

Forrás: A Mi Erdőnk