A lassan negyvenéves pályája során mindeddig nem engedett a „trendinek” – ahogy beszélgetésünk során fogalmazott –, még ha az sikerrel is kecsegtetett volna. Utóbbi azonban így sem maradt el nála: eltökéltségét Kossuth- és Jászai Mari-díja igazolja, s persze a rengeteg munka, melyek közé néhány esztendeje egyetemi tanári feladatok is társultak. A színészet és annak tanítása mellett a természet a lételeme.
A Pesti Magyar Színház művészbüféjéhez két út vezet: az utcáról nyíló rövidebb és könnyebb, illetve az épületen belül kanyargó hosszabb, ami egyszersmind izgalmasabb is, hiszen a nézők számára elzárt területet ölel fel. Természetesen utóbbit választottam, így a vártnál valamivel nehezebben találtam rá interjúalanyomra – egy Sopronból érkezett „alkalmi idegenvezető” segített eljutni hozzá.
● Milyen apropóból van most itt ön, s ha már itt tartunk: hol láthatják a nézők mostanság?
– Ez alkalomból rendezőként vagyok itt; A Hyppolit, a lakáj darabot adjuk elő a Soproni Petőfi Színház és a Pesti Magyar Színház koprodukciójában. Reviczky Gábor a főszereplője, s többek között diákjaim is játszanak benne – a darab egyúttal az osztályom vizsgája. Miután itt végzek, indulok Kaposvárra, ahol másnap a Chioggiai csetepatéban játszom. Emellett vannak más színházi, illetve filmes felkéréseim is, amiket azonban még nem írtam alá.
● Egy korábbi interjúban nyilatkozta, hogy csak olyan darabokban vállal szerepet, amelyek az igazságkeresés fényében készülnek. Nem helyezte ez korlátok közé; nem volt így nehéz az érvényesülés?
– Sosem éreztem azt, hogy ez korlátozna engem. Egy hasonlattal élve, igyekeztem mindig a medrében áramló folyóban úszni, és elkerülni a medrükből kiöntött, parttalan vizeket. Nem veszek részt a parttalan „trendiben” és blöffben. Ha az ember újságot olvas, TV-t néz vagy rádiót hallgat, könnyen észreveszi, hogy egyre több van ezekből, így akik az egyetemes értékeket keresik, nehezebben találnak maguknak felületet. Persze akad belőle,
● Mit gondol, mi lenne a jó irány, amin haladva elejét lehetne venni az előbb említett folyamatoknak?
– Ha a sofőrök nem a KRESZ szerint haladnak a forgalomban, akkor abból egészen biztosan káosz, illetve baleset lesz. Az embereknek vissza kellene térniük az egyetemes alapokhoz, követve a morál és a bölcselet harmóniáját. Előbbi a Biblia, aminek központja a Tízparancsolat, a bölcselet pedig Arisztotelész Ars poeticája: a cselekvés művészete. A szívre nevelni kell, az agyra pedig okítani, e kettő együtt a tanítás.
● Köztudott önről, hogy keresztény emberként él s határozott értékrendet követ – szakmában és magánéletben egyaránt. Fogékonyak-e erre a szemléletre a diákjai a Kaposvári Egyetemen?
– Igyekszem átadni nekik ebből valamit, persze nem mindenki egy irányba fordítja az „antennáit”: akadnak hallgatók, akik fogékonyak rá, mások sajnos kevésbé. Mindent összevetve el tudom mondani, hogy akik az egyetemes értékrendre fogékonyabbak, azokkal harmonikusabb a kapcsolatom. A diákjaim között akadnak olyanok is, akik a nekem idegen „trendi furcsaságok” iránt érdeklődnek. Természetesen igyekszem őket is szeretni, de az ő esetükben a tanító– tanítvány kapcsolatban kevésbé tudom érvényesíteni az előrehaladást.
Hogy ismét egy arisztotelészi példával éljek: ha a cselekvésnek nincs önmagán túlmutató természetfeletti célja, akkor a cselekvés nem igaz. Ezt a mai világ hajlamos elfelejteni, így a tanításban erre fel kell hívni a figyelmet, s akinek ezt sikerült megfogadnia – az én hitem szerint –, annak van esélye arra, hogy komoly művésszé váljon.
● Időnként ugyanakkor a komoly művészeknek is szükségük van kikapcsolódásra. Az ön esetében ezt hogyan kell elképzelni?
– A természettel való kapcsolatom mindig is evidencia volt. Hegykőn nőttem fel, falusi gyerekként, ahol annak idején a barátaimmal gyakran építettünk kunyhót és játszottunk „kardos-lövöldözős” játékokat a szabadban. Így ha víz vagy erdő közelében vagyok, már jól érzem magam.
● Munkájából adódóan sokat utazik, így gondolom, sokfelé kirándul is. Merre veszi az irányt legszívesebben?
– Amikor éppen Kaposváron vagyok,
Bejártam már az egész Kárpát-medencét, ugyanakkor szívesen fordulok meg külföldön is, ahogy tette azt édesapám is egykoron, persze akkoriban – a szocializmus idején – sokszor Erdélybe vagy a Felvidékre is csak nagy nehézségek árán tudott eljutni. Manapság a családommal vagy a barátaimmal kirándulunk, de előfordul, hogy egymagam kelek útra. Azt mondhatom, jó kapcsolatom van a természettel; remélem, hogy a természetnek sincs panasza rám.
youtube://v/vAUpykX0WUQ