A keresztény hagyomány ezt a napot Keresztelő Szent János napjává tette, aki „égő és világító fáklya volt”. A magyar nyelvben Szentivánéj néven rögzült a nyáreleji ünnep: az Iván név ugyanis a Jánosból alakult át: Joann-Jovan-Ivan, így lett ez a nap Szent Iván napja.
Mivel a nap mindenütt a termékenységgel kapcsolatos égitest, ezért nem csoda, hogy számos szerelmi praktika és jóslás is fűződik a naphoz. A szalmából és a többféle fából megrakott tűz fölött a hagyomány szerint a lányok átugráltak, amíg a fiúk azt figyelték, ki mozog közülük a legtetszetősebben. Az ugrások magasságából és irányából is sokféle jövendölést olvastak ki.
Akinek ezt sikerül megfigyelni, érteni fogja az állatok nyelvét és meglátja a földbe rejtett kincseket. A páfrány virágát láthatatlanná tevő varázsszernek tartották.
Palócföldön a lányok, miután kialudt a tűz, a kenderföldre mentek és ott egyenként a kenderre feküdtek. Azt tartották, amelyikük helyén a letiport kender feláll, egy éven belül férjhez megy.
A földre szórt hamuja a kártevőket tartotta távol. Az elszenesedett nagyobb faágakat az eresz alá erősítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tűzvésztől, a kisebb gallyakat pedig az emberek és az állatok rontásának elhárítására használták.
Az összetartozást erősítő szokás volt, hogy ezen az éjszakán a gazda kioltotta otthon a tüzet a házi tűzhelyén, és a közös nyárközépi máglyáról hazavitt zsarátnokkal gyújtotta meg újra.
* a páfrányok virágzata a valóságban nem hasonlít a klasszikus virágokra, ezek ugyanis a levél fonákán fejlődnek, spóratartó tok formájában