A vitathatatlanul hazánk elsőszámú rockzenekaraként működő formáció tagjai közül a dobosnak, Fejes Tamásnak az erdei környezetben működő debreceni étteremben is érdekeltsége van. Ő, valamint a zenekarvezető, basszer és énekes Lukács László a Paripa Csárdánál mesélt lapunknak az alföldi várost körülölelő erdőkről, és arról, hogyan alakult át a természet szerepe az életükben. Ahogy teltek az évek, lassan megváltozott minden: a turnék profizmusa, a zene, valamint az ésszerűség és az eszetlenség aránya. Csak az erdő örök, ahova a pörgés, a turnék és a hangoskodás után feltöltődni térnek.
● Mi az oka annak, hogy egy rockzenésznek érdekeltsége van egy erdei étteremben? Befektetés, vagy egy álom valóra váltása?
– Fejes: Nem annyira az üzleti része motivált, úgy kezdődött az egész, hogy idejártunk szórakozni. Azért jöttünk ki, mert ez a hely egyfajta nyugalmat áraszt, és éppen az az ereje, hogy közel a városhoz, néhány percre attól egy teljesen más közegbe kerül az ember. Akár gyalog is elérhető, biciklivel pedig pár perc. A város után teljesen más érzés itt lenni.
– Lukács: Debrecen környékén nincsenek hegyek, folyók, de a város keleti és délkeleti részén lévő Erdőspusztán soksok hektárnyi, nagyrészt telepített erdő van. A kisebb-nagyobb horgásztavakkal kifejezetten klassz terület, ahol szeretünk erdőt járni. Ennek az ékköve ez a csárda, gyakran megfordulunk itt, nemrég a focivébét is itt néztük.
● Gyerekkortól nőttetek bele az erdőjárásba, vagy pedig felnőttként kezdtetek a természet iránti érdeklődni?
– F: Hamis lenne azt mondani, hogy világéletünkben bakancsos túrázók, erdőjárók voltunk. Gyerekkoromban az iskolával, szervezetten jöttünk az erdőbe, azt nagyon szerettem, de bevallom, magamtól nem jutott volna eszembe. Aztán később, a lázadó korszakunkban enyhén szólva is másra használtuk az erdőt. Huszonévesen részegen tántorogni az erdőben esetleg még buli volt, ma már talán inkább ciki lenne, sőt, szánalmas.
– L: Mindez húsz, harminc éve történt, ki van pipálva. Ma már sokkal több ésszerűség van a mindennapjainkban, az erdő ugyanis kifejezetten jól kikapcsol abból a pörgős életmódból, mint amilyet élünk. Ha az ember hosszú távon akar valamit csinálni, márpedig nekünk ez a tervünk, akkor el kell fogadni, hogy a különböző életszakaszokban másként gondolkodunk. Persze most is csinálunk eszet lenül, és fiatalon is csináltunk ésszel dolgokat. Az arányok lettek mások.
● Most jöttetek meg egy ausztrál turnéról. Hosszú utazás, rövid ott-tartózkodás. Nem lehetett egyszerű.
– L: Így van. Három nagyon jó koncertet adtunk, igazi rockklubokban, jellemzően ottani magyaroknak. A hat nap alatt három különböző városban játszottunk, a helyszínek között pedig még utazni is kellett, szóval nem sokat láttunk Ausztráliából.
● Fárasztóbbak, megterhelőbbek most a turnék, mint fiatalabb korotokban? Nehezebb már egy ilyen körút, mint húsz évvel ezelőtt?
– L: Nem erről van szó. Nem a turnézást, hanem a piálást nem bírjuk már úgy, mint régen.
– F: De nem is iszunk úgy, ismerjük a határainkat. Ma már nem létezhet olyan, hogy részegen mennénk fel a színpadra. Aki az idő elteltével nem válik rutinosabbá, megfontoltabbá, aki nem változik kellő intelligenciával, az vesztes. Ismerünk ilyen embereket mindannyian. Ülnek egy kocsma mélyén, és mindent úgy csinálnak, mint régen, és már nem képesek azokra a ritmusváltásokra, amelyeket az élet követel.
– L: Ma a turnézás nemhogy fárasztóbb, hanem némileg még könnyebb is. Sokkal jobb helyeken alszunk, jobbakat eszünk, és akkor, amikor akarunk. A kezdetekkor alig ettünk, vagy nem fűtöttünk a kisbuszban, hogy elég legyen az üzemanyag a következő helyig. Ma már ennél kiszámíthatóbb, jobb és kényelmesebb az egész. Profibb, és így jóval komfortosabb lett.
● Régebben egy interjúban valami olyasmit említettél, hogy a ’rockert’ sem úgy kell elképzelni, hogy reggelire vért iszik. Az idővel vált fontosabbá az erdő, vagy ez egyszerűen megfér a rockzene mellett?
– L: A köztudatban még mindig élnek rossz berögződések, hogy aki rocker, annak zsíros a haja, lyukas a cipője, egész nap piál, reggelire vért iszik, és vacsorára szögeket eszik. Pedig a rockerség életmód, amibe bőven belefér az erdőjárás és a természet szeretete is.
● Ha az ember meghallgatja a régebbi és a mai Tankcsapda albumokat, észreveszi, hogy megváltozott a zene is. Ez is az évekkel természetesen jövő változás eredménye?
– F: Nem mondanám, hogy megváltozott, inkább csak azt, hogy változott. Nem kezdtünk el például rockzene helyett diszkót vagy rapet játszani. Folyamatosan fejlődött a zenénk, mi magunk is változtunk, és az is benne van, hogy többet tanultunk. A Tankcsapda kezdetben punkrock zenekar volt, ahol a tagok három akkordot tudtak lefogni. Az eltelt évtizedekben azonban a koszon kívül más is ragadt ránk, természetes, hogy ez meglátszik a fejlődésünkön. Amíg szereted a zenét, addig az változik, veled együtt.
● Mindezek után hogyan kell elképzelni titeket a mindennapokban? Milyen az, amikor nem a színpadon álltok? Akkor jöhet kikapcsolódásként az erdő?
– L: Én az erdőben szívesen kerékpározok vagy kutyát sétáltatok. Régebben volt két vizslám, most egy kis keverék kutya kísér. Ha nem csak félórás sétára van idő, akkor kihozom és egy órát is futunk az erdőben.
– F: A hétköznapi ember hónapokig dolgozik a munkahelyén és hallgatja a főnöke hülyeségeit, és alig várja, hogy végre elmehessen egy rockkoncertre. Mi pont az ellenkezőjét csináljuk: hónapokig dühöngünk a színpadokon, egyik koncertről a másikra megyünk, egy nagyon pörgős időszak után pedig az ember ösztönösen a nyugalmat keresi. Semmi kedvem nem lenne a turnék után a városban egyik kocsmáról a másikra járni, hanem egy másik, sokkal lassabb ritmust keresek. Az erdő ezt adja meg. Az embernek mindkét állapotra szüksége van, a pihenős időszakok is kellenek, ha nem akarunk 45-50 évesen meghalni. Nyugalmasabb, de mégis aktív kikapcsolódást jelentő időszakok. Például szívesen megyek quaddal a gyerekekkel, de csak ahol szabad. Rockerek vagyunk, miért is ne tehetnénk ezt meg? Mi az erdőt is olyan rockosan járjuk.
