Egy orosz tábornok, bizonyos Nyikolaj Przsevalszkij 1870-ben, egy mongóliai expedíciója során rátalált egy addig kihaltnak vélt állatfajra, a később róla elnevezett Przsevalszkij-lóra. A felfedezés híre gyorsan körbejárta a világot, s csakhamar minden állatkert be akarta mutatni a vadlovakat, amelyeket ráadásul a nomád törzsek is írtani kezdtek, így idővel teljesen eltűntek a vadonból. A 20. század második felében, egy nemzetközi összefogás és az állatkertek tenyésztői programjának eredményeképpen azonban megkezdődött a fogságban élő populációk szaporítása és a lovak visszatelepítése a mongol, illetve kínai vadvilágba.
A Przsevalszkij-lovak fennmaradására tett erőfeszítésekben mindemellett hazánk is részt vállal:
Itt nemcsak vadlovak, hanem rekonstruált őstulkok is élnek, így e két nagytestű fajta egyedei legelésükkel együtt végzik a terület „karbantartását”. A lovak a ménből, kancáiból és csikókból álló stabil háremcsapatokban, illetve kevésbé stabil, fiatal mének és „kiöregedett” háremcsődörök alkotta agglegénycsapatokban élnek a hatalmas, villanypásztorral körülvett területen – egy nagy ménesbe tömörülve, együtt mozogva, idejüket főleg a rövid füvű pusztán töltve. Az állatok tavasszal szinte mindenütt bőséges táplálékot találnak, télen viszont olyan területeket – például erdőket és mocsarakat – is felkeresnek táplálkozás céljából, amelyeket egyébként nem kedvelnek.
Az igazgatóság beszámolója szerint, bár az állományt félvad körülmények között tartják, a lovak életritmusa teljes mértékben megegyező a vadon élőékkel. Az ellések a tavaszi táplálékbőség idején, április közepén-végén kezdődnek a rezervátumban, a csúcsot pedig a május jelenti e szempontból. A tapasztalatok azt mutatják, az ennél később ellő néhány egyed csikói szélsőséges időjárási körülmények között – őszi szárazságkor, hosszú télen – nem tudnak elég zsírtartalékot felhalmozni, így akár el is pusztulhatnak tavasszal. A Przsevalszkij-lovak vemhessége 11 hónapig tart, egy évben pedig egy csikójuk születik, akárcsak a házi lovaknak.
Az ellések rendkívül gyorsan zajlanak; a csikó pár perccel születése után feláll és szopik, s ha a helyzet úgy hozza, fut is az anyja után. Az óvatosság ellés idején fokozottan jellemző egyébként a kancákra: ilyenkor védett helyre, például a száraz aljú nádasba húzódnak, ahonnan gyorsan eltűnnek, ha ember vagy akár ló közelíti meg őket.
Az anya és a csődör viszonyát sokkal inkább feszültség jellemzi ezekben az időkben. A kanca a még gyenge csikóval gyakran szándékosan lemarad a csapattól, a háremcsődör célja viszont a csapat egyben tartása, így próbálja terelgetni őket a többiek felé. Eközben igyekszik elkergetni a többi csapatot, s ha egy mén közeledését veszélyesnek tekinti a csikóra nézve, alaposan meg is rugdossa azt. Feszültségét erősíti, hogy a kancák ellés után nem sokkal fogamzóképesek lesznek, ez pedig újabb teherrel, a nemkívánatos agglegényekkel vívott újabb „harcokkal” jár számára.
Ebből adódik, hogy a csikók pár nap után megerősödnek, a kancák pedig néhány héttel később pedig már azt is megengedik nekik, hogy más csapatok csikóival barátkozhassanak és játszhassanak. Mint minden csapatban élő állatnak, a Przsevalszkij-lovak számára is nagyon fontos, hogy kis koruktól kezdve tanulják, hogyan kell viselkedni. A visszatelepítési programok azt mutatják, sikeresebben vették az akadályokat azok az egyedek, amelyek ilyen típusú rezervátumban szocializálódtak.
