Anna Kukekova viselkedési genetikus az Illinois Egyetemről ugyan olvasott korábban a szelíd rókákról, azonban teljesen ledöbbent, amikor élőben találkozott velük. Azonnal félretett minden munkát, hogy a rókák kutya-szerű viselkedése mögött álló genetikai hátteret felfedje. Most, nagyjából 16 évvel később ő és kollégái végre elmondhatják, hogy találtak valamit.
Az eredeti kísérlet
1959-ben a tudósok egy csapat vad ezüstrókát fogtak be, és kiválasztották közülük a legszelídebbeket – azokat, melyek nem haraptak, ha egy ember benyúlt a ketrecükbe. Ezeket tenyésztették tovább, és az utódok közül is mindig a legbarátságosabbakat választották ki. A nyolcadik generációban már olyan egyedek voltak, melyek kifejezetten keresték az ember társaságát és kedvesen viselkedtek a kétlábúakkal. Mára, közel 60 évvel a kísérletek kezdete után egyes rókák kifejezetten élvezik a hasuk vakargatását is.
youtube://v/vrqOSgEh0fQ
1960-ban a tudósok egy agresszív ágat is kitenyésztettek ugyanezen rókákból. A generációk során ezek az állatok egyre kevésbé viselték el az ember közelségét, morogtak és rátámadtak azokra, akik a ketrecüket megközelítették.
youtube://v/GeAWbLLNesY
A genetikai háttér
Ez fent említett kétféle kitenyésztett róka-típus, plusz egy harmadik csoport, mely sem agresszív, sem szelíd nem volt, alkották Kukekova új tanulmányának alapját. Miután a kollégái feltérképezték az ezüstrókák genetikai állományát, 30 róka-egyed DNS-ét elemezték ki: 10 szelíd, 10 agresszív és 10 „normál” egyedet vizsgáltak.
103 genetikai régiót azonosítottak, melyek jelentősen eltértek a három csoportnál. Ebből 45 olyan volt, mely átfedett a háziasításért felelős génekkel a kutyáknál. Másik 30-at pedig már korábban a rókák agresszív illetve szelíd viselkedéséhez kötöttek. Ez utóbbiakból kiemelkedett egy gén: a SorCS1. Ez felelős az idegrendszer jelzéseiért és szinapszisok (az ingerület egyik sejtről a másikra „ugrása”) létrejöttéért felelős fehérjék átviteléért, illetve segíti az emlékek létrejöttét és a tanulást.
Az adatok kiértékelése után rájöttek, hogy a rókák viselkedése összefüggésben áll azzal, hogy a SorCS1 gén melyik verzióját hordozta az adott egyed – írták a Nature Ecology & Evolution tudományos lapban.
A legtöbb szelíd róka ugyanazt a változatát hordozta a génnek, bár néhányuknál az agresszív rókáknál jellemző változat volt jelen. Ez alapján feltételezhető, hogy a rókák a háziasítási folyamat során olyan genetikai változáson mennek keresztül, mely javítja a tanulási képességet és a memóriát.
A viselkedést befolyásoló gének
A SorCS1 mellett a csapat számos más olyan gént is talált, melyek az immunválaszért felelősek, embereknél pedig az autizmushoz, bipoláris zavarhoz, illetve a Williams-Beuren szindrómához köthető (ez utóbbi egy igen ritka genetikai rendellenesség, melynek jellegzetessége a manószerű arc és barátságos természet).
Egyelőre nem tudni, hogy ezek a gének a rókáknál mit okoznak. Constantina Theofanopoulou, a Barcelonai Egyetem neurológusa szerint – aki nem vett részt a tanulmányban – a fajok közötti összehasonlítás tudományos szempontból ígéretes.
Szerinte a jövőbeli tanulmányokhoz genetikailag módosított egereket kellene használni, amivel meghatározható, mely gének vagy gén-hálózatok felelősek a háziasításhoz köthető viselkedési formákhoz.
A mostani tanulmány egyik társszerzője volt Guojie Zhang, a Koppenhágai Egyetem és a Pekingi Genomikai Intézet evolúciós genetikusa. Véleménye szerint más fajokon is lehetne hasonló szelídségre és agresszivitásra szelektáló tenyésztési kísérleteket végezni, mint például a Puerto Ricóban élő szelíd „gyilkos méhek”. Ezzel még többet lehetne megtudni a rövid idő alatt a viselkedésben végbemenő változásokról.
A háziasított állatoknál a genetikai változatok stabilak maradnak, miután a szelekció kigyomlálja a vad változatokat a génállományból. Ezért nem lesznek a kutyákból vadállatok, ha esetleg nem emberek közelében születnek meg. A rókáknál azonban nem ez a helyzet, hiszen némelyik még mindig hordoz magában „vad” géneket, melyeket tovább örökít az utódjaira.
Theofanopoulou szerint a mostani tanulmány megerősíti azt a feltevést, miszerint a vadállatok és a háziasítottak közötti szétválást egyfajta spektrumként kellene kezelnünk. Ha elég egyed genetikája változik meg ugyanabba az irányba, akkor már háziasítottnak tekinthetjük a fajt.
