• A születő reformáció friss szemmel tekintett saját korára, és bátor, tiszta válaszokat adott az emberek alapvető kérdéseire. A ma emberének mit tud adni a félezer évessé érett református egyház?
Ötszáz éve – a maival ellentétben – rendkívüli módon vallásos volt az élet, a hit mindenben jelen lévő valóság volt. De akkor is azt kérdezték, mit ad az embernek a kereszténység. A reformátorok nem találtak ki újat, ők az eredeti üzenetet találták meg. Ugyanis azt látták, hogy a kereszténység fája nem jól terem. Sokan várnak róla gyümölcsöt, sokan foglalatoskodnak vele, megkapálják, meglocsolják, meg is nyesegetik, a fa mégsem jól terem. A reformátorok az eredeti üzenetet, magát az Evangéliumot állították újra a középpontba. Mert felismerték, hogy mindig ez van a középpontban. Ha efelé fordulunk – nemcsak tudomásul vesszük az igazságát, de ehhez igazítjuk életünket –, akkor az Evangélium ígérete szerint elkezd az életünk radikálisan megváltozni.
Nem igazán az lesz belőle, nem úgy alakul, ahogy Isten törvényében van, ahogy ezt Jézus alakjában szemlélhetjük. Valami mindig közbejön. Maradjunk a fa példájánál: megnehezedik a fa élete valami okból. Megsérül a virág, vagy élősködők telepednek rá, nem hoz gyümölcsöt, esetleg idegen ágat oltanak a fába, és nem a saját gyümölcsét hozza. Nem jól terem. Az rázta meg a 16. századot, hogy alapvető kérdéssé vált: nem vallunk-e kudarcot a szeretet világában. Minden időben ez a kérdés, a keresztyénség nagy leckéje! Elsősorban önmagunknak. Jézus mondja az Evangéliumban: Orvos, gyógyítsd magadat! Mindenképp magunkon kell kezdeni a számonkérést. És aztán, amilyen mértékben ez kihat a világra, úgy lesznek gyümölcsei mások számára is.
• Püspök úr természeti hasonlattal élt a termő fára utalva. Milyen volt a korai reformáció természetfelfogása, és hogyan változott az idők során? Vannak-e róla fennmaradt írások, nyomát leljük-e teológiai munkákban, lejegyzett beszédekben? Legtöbbünknek talán a zsoltárok szép természeti képei jelennek meg.
Már a Bibliában is természeti képekkel világít meg a szentíró egy-egy igazságot, emberi életmozzanatot, mi több, az embert a természetben élőként mutatja meg. Hadd hivatkozzam megint a fára: Jézus maga mondja, hogy a rossz fa nem tud jó gyümölcsöt teremni, a jó fa terem jó gyümölcsöt. Az embert is, a közösséget is a gyümölcséről lehet megismerni. Ez azért fontos kép, mert a szándékainkkal szoktuk magunkat mentegetni. Hogy jót akartunk, csak nem úgy sikerült. De Jézus megtanít minket arra, hogy szabad a dolgokat a végeredmény felől nézni, ami tetteink „gyümölcse”. Vagy hadd utaljak Jób könyvére: a szenvedő ember Istennel száll vitába nyomorúságai okán, a szenvedéseit kéri tőle számon. És Jób könyvének a végén Isten szól Jóbhoz, felvonultatja előtte a teremtés csodáit, rendjét és tökéletességét. Egy lenyűgöző természeti panorámát látunk, és belehelyezi Jóbot, az embert az egész, csodás univerzumba.
A reformáció korában néhány változás figyelhető meg. Az egyik, amit Max Weber, a híres társadalomtudós úgy írt le, hogy „a természet varázstalanítása”. Ez az érdekes kifejezés azt jelzi, hogy a középkor végének embere – főleg a városi – az őt körülvevő világot félelmekkel telinek látta.
Aztán a 16–17. századtól kettéválik a nyugati ember gondolkodása. Az egyik felfogás szerint le kell győzni a természetet. Sajnos, ez vált a modern korban uralkodóvá. Emlékszem általános iskola alsó tagozatában a környezetismeret tankönyvünk első mondatára: „az ember legyőzi a természetet”. Szomorúan, és méltatlankodva azóta is azon töröm a fejem, ki üzent hadat kinek, miféle háború folyik itt. Miért ellenség a természet, hogy le kellene győzni, leigázni?
• Így sikerült tiszta tavakból pusztuló mocsarakat, sivatagokat előállítani, az emberiség „győzelmére”.
E megközelítésnek roppant sok kárát látjuk. Joggal tölti el az aggodalom a mai embert, hogy vajon 20-30-50 év múlva beszélhetünk-e még természetről, vagy csak civilizációról, ami egy másodlagos környezet. A nagyvárosokban ma már nem látni a csillagos eget, mert a felszíni fényszennyezés eltakarja. Ha elmegy valaki egy plázába, ott műfákat lát mesterséges környezetben.
Van azonban egy másik gondolat, ami azt mondta, hogy nem félelmetes világ a természet. De nem azért, mintha azt sugallaná, hogy le lehet igázni, hanem azért, mert – és ezt épp Kálvin fogalmazza meg Institúciójában – a természet olyan, mint egy gyönyörű színpad. Latinul így hangzik: theatrum gloriae Dei. Isten dicsőségének színtere. És azt mondja Kálvin, hogy Isten minket, embereket beültetett a legjobb páholyba, ahol gyönyörködhetünk a természet rendjében, szépségében, fenségességében. Tehát a reformáció újra felfedezi a bibliai gondolatot.
Ha körülnézünk a teremtett világban, már annak a szépsége, rendje ámulatra késztetné az embert – hogyha azt jól látnánk. Kálvin és a reformáció szerint ezt mi látjuk ugyan, de nem értjük. Érzékeljük, de nem fogjuk fel igazán, mert meghomályosodott a látásunk a bűneink, az önhittségünk miatt. Ezért föl kell tenni a „szemüveget”, vagyis a Szentírás, a Biblia tükrében nézni a világot. És akkor föltárul az ember számára, hogy ha ilyen csodálatos az univerzum és a bolygó, amin élünk, akkor mennyivel csodálatosabb maga az alkotó! Kálvin szerint a világ olyan nekünk, mint egy színház.
De mondhatok akár egy mai hasonlatot: olyan, mint az Isten szerelmes levele – és aki ilyen gyönyörűt tud írni, maga is csodálatos lehet. Ez meghatározó viszony, mert azt jelenti, hogy nem hódításra kaptuk a földet, hanem régi szóval sáfárságra: megőrzésre, gondozásra, fenntartásra. Szimbiózisban van az ember és a természeti világ. Ezt egyszerű belátni: ha elpusztítom a természetet, „kémiai bogyókon” ideig-óráig tán el lehet vegetálni, de az nem élet. E szemléletmódból, ha átszivárog valami a mindennapokba, akkor a minket körülvevő természet nem puszta táplálék- és energiaforrás lesz, amit a végsőkig ki lehet zsákmányolni, hanem az életközegünk. A társa lesz az embernek a természet. A kérdés, hogy az ember tud-e társa lenni a természetnek. Ez a 21. század feladványa. Van tehát érvényes üzenete a reformációnak a ma emberéhez is.
• Püspök úr életében milyen szerepet kap a természet, kötődik-e tájakhoz?
A lelkipásztor ott él, ahol a gyülekezete. Megpróbálok mindig ott otthon lenni, ahol élnem kell. Sárbogárdon telt a gyerekkorom, egy mesebelien végtelennek tűnő kertben. A mezőföldi faluban dimbet-dombot nemigen láttunk. Debrecenben már volt erdő is, kollégistaként kaland volt beleveszni. Jól ismerem a Bakonyt, a Balaton-felvidéket. Gazdag, színes az ország, nem kell messzire utazni, ha pusztaságot keresünk, de ha erdőt, hegyet, akkor sem. Jó vizekben is bővelkedünk. Szépen megrendezett terület ez, mondták is régen a faluban az öreg emberek: Árpád apánk jól tette, hogy nem ment tovább.
