Az erdőgazdálkodás térben és időben végzett tevékenység. A térbeli rendet a 17–18. században már térképeken ábrázolták, s a mappákat hazánkban is színezéssel, feliratozással látták el. A gazdálkodás történeti leírása tömegesen csak a 19. század elején, közepén kezdődött el. Egy-egy erdő, erdőrészlet eseményadatainak a feljegyzését aztán az 1879. évi erdőtörvény országszerte kötelezővé tette, s ez elvezetett a gazdálkodási egységek, erdőgondnokságok, erdőigazgatások leírásához, illetve történeti adatainak összegyűjtéséhez. Miként a gazdálkodás, úgy az említett leírások is eleinte a felső-magyarországi részekhez kapcsolódtak, s csak idővel, a 19–20. század fordulóján készült országos összeállítás. A millennium évében, 1896-ban jelentette meg az Országos Erdészeti Egyesület a háromkötetes Magyar erdészeti oklevéltárat, a korszak vezető levéltárosa, Tagányi Károly összeállításában. Műve elején összefoglalta az általános, az egész ország erdészetére vonatkozó történelmi eredményeket, tendenciákat. Írása ma is alapforrása szinte minden, a millennium időszakát megelőző erdészettörténeti műnek.
Magyarországon a 19. század végén kezdett kibontakozni a gazdaság-, benne az agrártörténet-írás tudományos vonala, s ebbe az erdészettörténet értelemszerűen belesimult. Ugyanakkor a millennium tiszteletére az intézmények, például a selmeci akadémia, vagy az egyesületek, így az OEE is megírta saját históriáját. S ha ezeket a műveket egyik oldalon iskola- vagy egyesülettörténetnek sorolták is be, a másikon feltétlenül erdészettörténetnek számítottak. Ez vonatkozik a kiemelkedő szakemberek életrajzára is, hiszen az ő tevékenységük az erdőkben játszódott le. A terebélyesedő hazai erdészettörténet-írás eredményeit nemcsak a „nagyobb testvér”, a mezőgazdaság- vagy a technikatörténet, hanem a kisebbek, így a vadászat-, a kialakuló természetvédelem-, vagy éppen a szintén akkor megszülető tájtörténet is hasznosította. A két világháború közötti időszak nagy eseménye, az 1936. évi budapesti erdészeti világkongresszus alkalmával a magyar erdészek az I. világháború előtti nagyságukat, fejlett erdőgazdaságukat is be akarták mutatni, amihez történeti feldolgozás kellett.
„A múltat végképp eltöröljük…” – énekelték (és tették!) a II. világháború után. Az erdészettörténet-írásnak, érdekes módon, ekkor a néprajztudomány segített. Elsősorban adatközlők révén tájékozódott az egykori erdei munkákról, erdei emberekről. Idővel azonban megkezdődött a „haladó gondolkodású” erdész elődök életrajzának feltárása, megírása is. Az 1960-as évek elején a Danszky-féle zöld könyvek megjelenése hívta fel a figyelmet az erdők, az erdőgazdálkodás múltjára, adatait aztán az erdőtervezők széles körben használták, használják.
A magyarországi erdészettörténeti kutatások intézményes keretei megteremtésére az Erdészeti Tudományos Intézet, továbbá az Erdészeti és Faipari Egyetem tett egy-egy bátortalan kezdeményezést az 1960-as, 1970-es években, de csak időleges eredményeket értek el. Így az OEE 1964-ben alakult erdészettörténeti szakosztálya az egyedüli szerv, amely összefogja a kutatásokat a múltban, sőt napjainkban is. Ehhez nemcsak előadások megtartásához, hanem kiadványok szerkesztéséhez, sőt esetenként kiállítások szervezésére is lehetőséget ad. Az ezredfordulóra ugyanis az állami erdőgazdaságok mind több helyen létesítettek történeti kiállításokat, bemutatókat, ahol nemcsak helyi, hanem esetenként országos erdészettörténeti adatokat, képeket is a nagyközönség elé tárnak.
A történettudomány a történeti ökológia fogalmának 1970-es évek végi megteremtése révén fordult a gazdaság-, benne az erdészettörténet felé. Ezzel az új nézőponttal lehetőség van újra végigpásztázni nemcsak a már feltárt, közzétett történeti kutatási eredményeket, hanem más, korábban nem, vagy alig figyelemre méltatott adatokat. Példaként megemlíthetjük a víz- és patakszennyezés kérdését a régi vízi deszkametszők mellett, vagy a 18. századtól kimutatható erdei füstkárokat az ipartelepek környékén.
A magyar erdészettörténet-írás nemzetközi kapcsolatait, visszhangját illetően ugyanaz a helyzet, mint az agrártörténet-írással. A magyarul megjelenő művek nem, vagy alig jutnak el a szakma külföldi művelőihez. Ha pedig esetenként idegen, napjainkban már legtöbbször angol nyelvű publikációk látnak napvilágot, a sajátos magyar hely- vagy akár gazdaságtörténeti írások nem keltenek különösebb feltűnést. Tehát igazán megmaradnak nemzeti ügynek.
Végül még egy szóhasználatra hívjuk fel a figyelmet. Az erdészettörténet gyakran keveredik az erdőtörténet kifejezéssel. Felfogásunk szerint előbbi az ember gazdasági tevékenységére vonatkozik, míg utóbbi a spontán, az erdőben a természeti környezet hatására (hőmérséklet, szél, csapadék stb.) bekövetkező változásokat vizsgálja. Az egyértelmű elkülönítés azonban még a Magyar Tudományos Akadémia illetékes osztályán sem mindig történik meg.
