– Kisújszálláson születtem, a síkság gyermeke vagyok, aholse víz, se erdő, se hegy nem volt. Épp ezért akkora élmény nekem a Balaton, nem véletlen töltjük az időt a szárszói nyaralónkban a feleségemmel tavasztól őszig. Ugyanez a helyzet az erdővel is. Hiányzott a gyerekkoromból, hisz arrafelé, ha tíz fa egymás mellett állt, mi már erdőnek hívtuk. Mindkettőt fiatal felnőttként ismertem meg, és máig nagy hatással vannakrám. Órákig tudok ülni a tóparton, és nézem a vizet, de ugyanúgy órákig tudok sétálni az erdőben is. Elvarázsol a vadon csendje, illata, az erdei állatok nesze. Mikor fölkerültem egyetemre, Pestre, nagyszerű mulatság volt a barátaimmal, hogy bebarangoltuk a főváros körüli erdőket. Micsoda újdonság volt az nekem! Kimentünk villamossal, busszal és utána túráztunk. Lányok, fiúk, jókedvűen. Akkor úgy hívtam, hogy „Budapest meghódítása”. Kicsit a világ meghódítása is volt.
● Édesapja, a kisújszállási kovácsmester portáján cserepedett ugyan fel, de később a legendás békés-tarhosi zeneiskolába járt. Ott pedig egy arborétumszerű gazdag parkkal is találkozhatott.
– Tényleg gyönyörű volt a Wenckheim grófi kastélykert, ritka, különleges fákkal, de azért az mégse erdő volt. Erdő az, ha bemegy az ember a sűrűbe, homály lesz, elsötétül és mélységes a csönd. Csak az állatok, a madarak hangját hallani, ami furcsa módon a csendet erősíti. Egy távoli kakukkszó szinte ellenpontozza, aláhúzza a csöndet. Ilyenkor elnémul az ember.
● Simul, töltődik a lelke?
– Ilyenkor áramlik belém a csend, lazulnak az idegeim. Mert bevallom, amúgy hajlamos vagyok magam kizsákmányolni, túlhajtani. Nem véletlen, hogy a nagy szanatóriumok is a hegyeken, erdőkben vannak. Magyarország csodálatos hely, van erdőnk, vizünk bőven, még hegyünk is. Ami szintén nagy rácsodálkozás nekem, hiszen gyerekkorban a hegymászást se ismertem. Nálunk a pár méteres dombot, halmot már hegynek nevezték. Mikor először láttam Svájcban a Jungfraut a négyezer méteres, havas csúcsaival, csak álltam, néztem föl, és egyszerűen nem hittem el.
● Úgy járt, mint az egyszeri ember az állatkerti zsiráffal, hogy „ilyen állat nincs”?
– Olyasformán. Körös-körül hegy, és az ember nem látja az eget! Két hétig csodáltam, de azért azt kevésbé sikerült magamévá tennem. A víz meg az erdő kedvesebb a szívemnek.
● Erdő-mező, természet gyakori színhelye a meséinek is.
– A mese magát az életet képezi le. A mai világban az emberek szinte „kockafejűvé” váltak, de a gyerekek agya még romlatlan, ők nem sémákban gondolkoznak. Még az egész világot képesek befogadni, és én ezt a teljességet szeretném nekik adni. Minden érzékszervükkel kóstolgatják a világot, szó szerint is. Megszagolják, rágcsálják a virágot, belehemperednek a fűbe, megfogják a bogarakat, patakba gázolnak, sárba tapicskolnak, fára másznak. Zöldben nőttem föl magam is, tudom, hogy ezt nem szabad kihagyni. Ezért élnek az én mesefiguráim is jórészt természetes környezetben, és barátok között. Ők nem magányos és szomorú számítógép-nyomogatók.
● Pedig ma már arra visz a világ sodra, hogy jobban ismerik a gyerekek a „kütyük” működését, mint a madarakat, fákat.
– Nem mondom, hogy mindenkinek erdésznek vagy kertésznek kell lenni, de bizony legalább a gyakoribb fáinkat illene ismerni. A levelükről, termésükről tudni, hogy tölgy, juhar, akác vagy bükk ágán terem-e. A madarakat „nevükön szólítom” a rigótól a pirókig, és megtiszteltetésnek veszem, hogy a kertemnek is lakói. Ez hozzátartozik az életünkhöz, ettől mi leszünk gazdagabbak. Mindez gyerekkorban kezdődik, emlékszem, milyen örömmel gyűjtöttünk lepkétől falevélig mindent.
● Ez egy kisfiúnál, jó esetben természetes. De ha egy 80 esztendős íróember, aki József Attila-díjtól Kossuth- és Andersen-díjig minden rangos elismerést megkapott már, akiről iskolát, színházat neveztek el, és akinek mesealakjaiból köztéri szobrok váltak, aki mindmáig nem vesztette el érdeklődését az apró lények iránt, abból olyan bűbájos mesék születnek, mint Sün Balázs, az „erdőszéli tölgy tövében éldegélő hét süntestvér” legkisebbje, vagy a „zsályaszagú hátizsák zsebében érkező” téli tücsök történetei. Mostanában is örömét leli még a természetjárásban?
– Óbudán lakunk, de az év felét Szárszón töltve, bár nem strandolok, nagy boldogság a víz közelsége. Ott a Dunántúlon pedig hál’istennek sok az erdő, lehet kirándulni, és a közeli somogyi erdőkben jó vadászterületek vannak. El szoktunk menni még vadászatra is hajtónak. Az erdő szaga hiányzott gyerekkoromból, ezt most százszorosan élvezem, és fogadom be. Szeretem a folyókat is. Kiskoromban, hatévesen keresztanyámnál nyaralva tanultam meg úszni, a Tisza felső folyásánál, Zemplénagárdnál. Pedig arrafelé nagyon sebes a folyó.
● Manapság divatos a „bakancslista”. Mit szeretne még megnézni, bejárni?
– Van még egy vágyam, mindig álmodom róla. Ahogy barátaim – akiknek van hajójuk – végigmentek a Tiszán, úgy én is szeretném végigtúrázni eredettől torkolatig. A Dunán már egyszer lehajóztunk. Megfigyeltem, milyen érdekes, hogy a folyó közepén is csönd van, mintha másik világba került volna az embert. Tele van az élet szépséggel, és boldog, aki élvezni tudja. A madárdal, a kert virágai, az erdő friss levegője – még pénzbe se kerül. Csak meg kell tanulnunk észrevenni, felismerni a legegyszerűbb örömöket.
