A téeszföldeken létesített erdősávok az 1960-as évek közepéig egyféle zárványt jelentettek. Művelési ágban („erdő”) és tulajdoni kérdésben (állami vagy téesz, esetleg még a téesztag nevén lévő) is csak 1961 után mutattak változást. A mezőgazdasági üzemek erdeinek másik forrását a volt közbirtokossági erdők képezték. Ha a közbirtokosság valamelyik tagja belépett a szövetkezetbe, nemcsak az állatállományt, munkaeszközeinek jelentős részét, hanem az erdőarányrészét is vitte a közösbe. Ennek „túlfejlesztett” esete volt a „termelőszövetkezeti város (község)” cím, ez esetben az illető településen az egész volt közbirtokossági erdő – függetlenül a birtokostársak téesztagságától – kötelezően a téesz(ek)hez került. Ugyanígy jártak a legeltetési bizottsági erdők, erdőrészek is. A magánerdők pedig a szántókkal, rétekkel, esetleg kertekkel, szőlőkkel együtt jutottak a termelőszövetkezetekhez.
Tehát amikor 1962-ben a pártkongresszuson megállapították a szocializmus alapjainak lerakását, a téeszek használatában számottevő erdő volt. A továbbiakban a földtulajdon és a földhasználat „továbbfejlesztéséről” intézkedő törvények, rendeletek az említett erdősávokat, a téesztagok volt magántulajdonú erdeit, valamint az esetlegesen később (például az állami erdőgazdaságoktól kapott, cserélt stb.) megszerzett, megszerzendő erdőket a téeszeknek ítélték. Az alapok után elkezdődött az önálló téesz-erdőgazdálkodás.
Az erdőterület növelésére, az országfásítás céljainak megvalósítására az 1960-as évek elejétől kezdődően jobbára csak a mezőgazdasági területekkel rendelkezőknek volt lehetőségük, mert az erdőgazdaságoknak már alig volt szabad területük. A különböző erdőtelepítést ösztönző hitelek (például az 1967-től indított „cellulóznyár- program”) így leginkább a téeszekben találtak visszhangra. Igaz, ott sem mindig az erdőtelepítések hasznosságáról, netalán magasabb rendű politikai vagy gazdasági céloktól áthatottan ültettek fát, hanem az esetről esetre nyújtott kedvezmények, hitelek miatt, amelyekkel a rövid távú gazdasági mutatókat lehetett javítani. Kétségtelenül látták azonban, hogy amíg például az almát vagy más gyümölcsöt évről évre csak nehezen vagy veszteséggel lehet eladni, mondjuk az akácfát mindig, minden körülmények között. Tehát a józan, ráadásul hoszszabb távú gazdasági megfontolások is az erdő mellett szóltak. Végül ugyanitt kell rámutatni: az erdők révén akkor is tudnak a tagoknak munkát adni, amikor a növénytermesztésben „holtszezon” van.
A számszerű eredményeket illetően: 1961–62-ben 48 ezer hektár erdő volt a termelőszövetkezetekben, 1988– 89-ben 528 ezer hektár. Ez az összes magyarországi erdőterület 34 százalékát fedte le. A fafajösszetételről pedig érdemes tudni, hogy a rendszerváltás előtt az akácosok 55 százaléka, a nyárosoknak pedig 50 százaléka volt a termelőszövetkezetek tulajdonában, illetve használatában.
Ezzel az óriási erdővagyonnal gazdálkodni kellett, amihez a szaktudás és a megfelelő eszközök nyújtottak hátteret. A termelőszövetkezeti erdőgazdálkodás évekig a területileg illetékes állami erdőgazdaság szakirányítása, felügyelete alatt működött, mivel minden, legalább 5 hektáros erdőt így kellett kezel(tet)ni. Az 1961. évi erdőtörvényt követően az 1000 hektárnál nagyobb erdővel rendelkezőknek erdőmérnököt, az 500 hektár felett pedig szakképzett erdészt kellett alkalmazni, míg kevés erdővel rendelkezők megmaradhattak az említett erdőgazdasági megoldás mellett. Ugyanakkor lehetőség volt rá, hogy több téesz közös erdészt alkalmazzon, s erdeiket együtt műveljék, használják.
A szakember biztosítása természetesen önmagában nem volt elegendő a megfelelő erdőgazdálkodáshoz. Az erdészszakma állandó témája volt a téeszerdők elmaradt felújítása, a sok károsítás, gyakran pedig a téeszvezetők erdőt illető nemtörődömsége, ittott ellenségeskedése. Például az 1970- es években Hajdú-Bihar megyében a téeszek erdő felújítási elmaradása 44 százalékos volt, a szomszédos Szolnokon pedig „tűzkárral” próbálták „megoldani” a cellulóznyárasok sikertelenségét. Ahogyan azonban az 1970-es évekre előrehaladt a mezőgazdaság intenzifikálása, az erdők is nagyobb figyelmet kaptak. A téeszek egy része ugyanis kitörési lehetőséget látott az erdőtelepítésekben, a faértékesítésben, a fafeldolgozásban. Ehhez természetesen nemcsak a faárak 1981. évi jelentős, országos emelése kellett, hanem a téeszek kedvezőbb, az állami vállalatoknál jobb adózási feltétele is.
Több termelőszövetkezet csatlakozott az erdőgazdálkodásban is meghonosodó termesztési rendszerekhez, míg mások fagyártmány-, illetve faipari üzem építésébe, felújításába kezdtek. Az Alföld egyes vidékein – például a Felső-Tiszánál – pedig kimondottan megélénkült az erdőtelepítési kedv. Így érte el a téeszerdők részaránya az említett 33-34 százalékot. S ennél fontosabb, hogy a korábbi, a „szegény szomszéd” típusú erdészeti hozzáállás alapvetően megváltozott, mivel a téesz-erdőgazdálkodás felnőtt a kor szakmailag megkövetelt színvonalához.
