Lapszemle

Megtartó Kis-Sárrét

Az emberek többsége a végtelen szabadságra vágyik. Olyan helyre, ahol a tekintet felmérheti a messzeséget, ahol ráébredhet, hogy ő is csak része a természetnek, és semmi esetre sem ura, és ahol érezheti azt a jóízű magányt, messzeséget és végtelenséget, amelyet csak a gondolkodó, s érzelmeinek utat engedő ember érezhet, ha „belép” egy számára még ismeretlen tájba. Ilyen vidékre érkezik az utazó, ha a keleti országrész felé, a Kis-Sárrétre veszi az irányt.

Megtartó Kis-Sárrét

Előbb aranyba öltözött, széles búzamezőkkel, napraforgótáblákkal találkozik, majd régi folyómedrekkel szabdalt laposokat, szikes legelőket és meglepően sok fás-ligetes búvóhelyet is felfedezhet. A Kis-Sárrét, egykori nevén a Körös-Sárrétje nagyon sokat változott az elmúlt 200 évben.

A vízrendezés következtében jóval kevesebb a zsombékos területA 19. századi tájátalakítást megelőzően sok száz évig víz járta-áztatta vidék volt. Kiterjedt mocsarak és lápok uralták, amelyek részleteiben gazdag, sokszínű tájat hoztak létre. Települései a környék apró kiemelkedéseire, száraz területeire épültek, s lakóinak évszázadokon át a mocsár nyújtott megélhetést és menedéket.
A Kis-Sárrét a Tiszántúl egyik legváltozatosabb tája, ahol az Alföld fátlan szikesei és löszpusztái az Erdélyi- Szigethegység lábától leereszkedő erdőkkel összefonódnak. A felszínt a hajdani Sárrét mocsarainak maradványai teszik változatosabbá, és az élővilág hegyvidéki kapcsolatai tovább színesítik a vidék képét.

Laponyagok, porongok

A Sárrétet már a középkorban is két részből álló területként emlegették. A Berettyó táplálta Nagysár volt a Nagy- Sárrét, az Erdélyi-Szigethegységből érkező Sebes-Körös és több kisebb vízfolyás (Korhány, Köles-ér, Gyepes) áradásai által kialakított, Körösnagyharsánytól Vésztőig húzódó vízi világ pedig a Kis-Sárrét. A területnév és származékai ősi magyar volta azt bizonyítja, hogy a vidéket a honfoglalás óta magyarok lakják. A Nagy és a Kis-Sárrét belseje azonban lakatlan mocsárvilág volt, a sárréti települések többsége a száraz széleken jött létre, ahol a rétbe, lápba, mocsárba hátságok, félszigetszerű kiemelkedések, laponyagok, gorondok, porongok nyúltak be.

Doronghíd CsillaglaposonA magasabban fekvő vízmentes térszíneket tölgy-szil-kőris ligeterdők, erdős- sztyeppek, a mélyebb részeket égeresek, s a vízhez közeledve fűzlápok, láprétek, sásos-harmatkásás nádasok foglalták el. A mocsarakat nádrengeteg, gyékényerdő, s kákás, zsombékos foltok borították, s a folyók áradásai tartották életben.

A Sárrét mocsarát sem a tatár, sem a török, sem az osztrák nem tudta soha bevenni. A víz színén lebegő zöld pázsithoz hasonló ingóláp örökre foglyul ejtette a környéket nem ismerőket. A mocsár azonban veszélyt is jelentett az itt élők számára: az özönszámú szúnyog miatt a folyószabályozások idejéig az elsődleges halálozási ok egy „tájkór”, a malária volt e vidéken.

Rétes emberek nyomábanRétes emberek

Szűcs Sándor, a Sárrét etnográfusa, a Régi magyar vízivilág című munkájában a következőképpen írja le a sárrétiek életét: „Némelyik utcán csak lóháton ülve vagy gólyalábra (falábra) állva mehettek végig. Elterjedt közlekedési alkalmatosság volt a sárhajó (lapos fenekű csolnak), amely úszott a sár tetején. Lóval húzatták. Ezt használták teherhordásra, s ezen vitték fel reggelenként az iskolába az utcabeli gyerekeket.”

K. Nagy Sándor tájgeográfus emlékezete szerint a házakat magas cölöpökre font vesszőből építették, amelyhez sártapaszt használtak, s midőn jött az árvíz, a házban volt holmikat felrakták a padlásra, s nyugodt szívvel nézték, hogy a víz miként mossa ki a ház falát, mert tudták, hogy a cölöpök és a vesszőfonás ott marad, csak a fal úszik el. Iszap pedig elég marad ott, hogy újra el lehessen készíteni a tapasztási munkálatokat. Ez volt az úgynevezett paticsfal.

Ma már védett növény a sulyomE táj hosszú évszázadokon keresztül szinte semmit sem változott, még a 19. század második felében is a gyűjtögető- zsákmányoló gazdálkodás jellemezte. Az emberek harmóniában éltek a természettel, mely mesés gazdagsága révén megélhetést biztosított nekik. Az úgynevezett rétes emberek a mocsárvilág javait gyűjtötték össze, adták el vagy cserélgették. A sulyom és a békalencse értékes portékának számított, csakúgy, mint a vadon termő gyümölcsök. A befogott vadméhek által összegyűjtött mézből, a madártojásokból, a csapdákkal rabul ejtett állatokból, a kifogott halakból, az összeszedegetett teknősökből, valamint kócsag- és darutollakból sok jutott a piacra. A „rossz vér” kiszívása által számos nyavalyát orvosló pióca is keresett termék volt.

Az igazi rétbeli emberek a pákászok voltak, egy személyben halászok, vadászok, madarászok, darvászok, csíkászok, rákászok, de ha kellett, nádat is vágtak, gyékényt szőttek, kosarat kötöttek. A kenyeret sulyommal és böngyölével, a gyékénytő lisztjével helyettesítették. A vízi fuvarosság is jellegzetes sárréti foglalkozás volt. Az áruval megrakott bodonhajót evezővel hajtották, ha elakadt, csáklyákkal tolták előre. A vízi fuvarosok másik érdekes szállítóeszközét, a lápot 2-3 fatörzsből és nádkévéből állították össze, s csáklyával tolták a rét vizein. Az ügyesebbek némelyikre nádkunyhót is építettek az eső ellen, és tűzhelyet is tapasztottak a szúnyogok elriasztására.

Virágzó nyílfűAz ártéri dús legelők aszályos időben sem száradtak ki, a magaslatok tölgyesei bőséges táplálékot adtak a lovaknak, a szarvasmarháknak, juhoknak és disznóknak. Csikósnak, gulyásnak lenni tekintélyes foglalkozásnak számított, de a juhászok munkáját is elismerték, megbecsülték.

Ritka vízi növények

A vízrendezés után a régi vízi világból, a lápos-mocsaras területből ma már csak apró foltok láthatók. A Kis-Sárrét holtmedrekkel szabdalt területein szép ligeterdő-maradványok húzódnak. A Geszt, Zsadány, Mezőgyán környékén kocsányos tölgy, kőris és csertölgy fajokból álló erdők egy részét még a Tisza- család telepítette az 1930-as években, megtoldva ezzel a porongokon ősidők óta díszlő ligeterdőket. Jelenleg a DALERD Zrt. kezelésében állnak. Az Országos Kék Kör útvonalához közel eső, egyedi arculatú, sajátos, mozaikos táj, s a környékbeli erdők (Vátyonlaposi, Nemeszugi, Radványszegi, Csillaglaposi, Szépapó) méltán érdemesek az arra látogatók figyelmére.

A Szeghalomhoz közeli Fok-közi erdő tájképileg legszebb részein, a Holt-Körös zugaiban ma is látható a víz felszínén úszó védett növény, a sulyom és a rucaöröm, vagy a rovarfogó pongyola rence. A vizes élőhelyeken pedig találunk vízi harmatkását, vízi mételykórót, ágas békabuzogányt és négyélű füzikét is.

A vándor tarisznyájába

Vésztőt a legkorábbi írásos emlék 1350- ben említi először Vejzetheu (Vejszető) néven. A vésztői emberek leginkább a halászatból éltek, a település elnevezését az egyik halfogó eszköz, a vejsze nevéből származtatják. A terület azonban már jóval korábban is lakott volt. Ennek bizonyítékai a Vésztő-Mágor Történelmi Emlékhelyen található mágori ikerhalmok északi részében feltárt 6000 éves – az egyiptomi piramisok korából való –, s az azt követően egymásra települt emberi kultúrák maradványai. Az ikerhalom másikán a Csolt nemzetség a 11-12. században monostort épített. A Holt-Sebes-Körös partján áll a Kós Károly által tervezett boronafalú villa, a Bagolyvár.

Református templom Szeghalmon, ahonnan Tildy Zoltán elindult

A Sárrét „természetes fővárosa”, Szeghalom gazdag történelmi múltja számos látnivalót kínál a kirándulóknak: empire stílusú magtár; szoknyás, három lépcsős, gúla alakú, zsindelyfedésű fa harangláb; a D’Orsay-kastély. A Sárréti Múzeum állandó kiállításai az ősfoglalkozásokat (pákászat, halászat), a hagyományos paraszti életet és kismesterségeket mutatják be.

Mi rejtőzik az öreg tölgy tövében?A környék fontos emlékhelyei a kunhalmok (pl. Balkány-halom, Korhánhalom), amelyek csupán néhány méterrel magasodnak a felszín fölé, mégis meghatározó elemei a tájnak. Többségük temetkezési hely, sírdomb, más néven kurgán. Lakódomb, azaz tell is szép számmal található e vidéken. Emellett fellelhetők még őrhalmok, határhalmok és motték is. Ez utóbbiak a középkorban létrehozott, emelt alapú dombok, amelyekre erődítményeket, templomokat építettek. Ismeretes természetes képződményű alföldi halom is, amelyet a népnyelv lapolyagnak nevez.

Az országhatár közelében található Árpád-kori falu Geszt, a két miniszterelnököt is adó Tisza-család uradalmának néhai központja. A volt Tisza-birtok nagy része ma erdőterület. Ez a Tiszák 1930-as évektől végzett nagyarányú erdősítésének, no meg a helybe liek szorgos kezének és az erdészek, elsősorban Müller Géza erdész szakértelmének köszönhető. A Zsadány határában kialakított vátyoni tanösvényen a Dél-Bihar öszszes jellegzetes tájképi eleme megtalálható. Tiszta időben kelet felől a Nagyvárad környéki dombok, a Bihar-, a Béliés a Zarándi-hegyek hatalmas tömbje zárja a látóhatárt. A tölgyes erdőktől a Kis-Sárrét vízi világáig számos látnivalót gyűjthet be képzeletbeli vándortarisznyájába a városoktól távolra is elmerészkedő turista.

Fotó: Puskás Lajos