Bécsy László családjában a természet szeretete, az erdők tisztelete már generációk óta meghatározó: anyai ükapja (Horváth Péter 1838–1920), a szálfatermetű óriás, a vadorzók réme Gemencen, Keselyűsben szolgált vadőrként, ahol unokájával, László nagyanyjával sokat rótta az erdőket. A hatalmas tölgyfák, szarvasbőgések emlékeit a leány később továbbadta saját unokájának, a kis Lászlónak, akinek ezek voltak a legkedvesebb mesék. Így nem meglepő, hogy édesapjával már ötéve legkedve sebb – sen lelkesen járta a Börzsöny és a Pilis erdei ösvényeit, és ezek az élmények döntően befolyásolták egész életútját.
Megörökített pillanatok
Középiskolás korában annyit túrázott a Börzsönyben, hogy azt már-már otthonának tekintette. Később, az ELTE biológia szakos hallgatójaként a terepgyakorlatokon gyakran megfordult a fejében, hogy a látottakat érdemes lenne megörökíteni. Ezeken a botanikai és zoológiai foglalkozásokon készítette élete első fotóit, akkor még csak alapoptikával. Az egyetem elvégzése után a Budapesti Erdőrendezőségre került, és üzemtervező munkájuk során az erdészkollégáitól sokat hallott arról, hogy hol, kinek, milyen érdekes állatot volt szerencséje megfigyelni. László, amikor csak tehette, felkereste az emlegetett erdőket is, hogy maga is hasonló élményekben részesüljön.
Gyakran mesélt megfigyeléseiről barátjának, Schmidt Egonnak, aki azt tanácsolta neki, hogy fényképezze le a látottakat, hiszen sokak szemében csak így lesznek hitelesek beszámolói. Akkor vásárolta meg élete első teleobjektívjét. Később gyakran rótta az ösvényeket Janisch Miklós vadásszal, a nemzetközi hírű herpetológussal és parazitológussal, aki például egy Pilisben költő kígyászölyvet is segített neki lencsevégre kapni.
Erdők rengetegében
László továbbra is a Börzsöny rengetegeiben érezte leginkább otthon magát, így bérbe vett egy félig romos kis vadászlakot. A következő 15 évben gyakran töltötte családjával a hétvégeket a felújított Jancsi-Juliska házban, így sikerült a gyermekeinek is átadni az erdők szeretetét. Idősebb fia országjáró diáktúrákat vezet.
Később munkája révén Somogyba került, a Nagybajom és Mesztegnyő közötti halastavak természetvédelmi célú hasznosításának kialakításánál bábáskodott. Rétisasok, feketególyák, vidrák élőhelyein dolgozhatott, összefüggő öreg tölgyesek, égeresek közelében. Madarak után kutatva bejárhatta egész Somogyországot a Dunától a Balatonig. Sűrűn megfordult a Gemenci erdők déli részén, Bédán is, és az óriás szlavón tölgyesekben barangolva gyakran arra gondolt, hogy elei talán ugyanezt tették 100-120 évvel ezelőtt.
Lessátor rejtekéből
A fotósnak rengeteget kell dolgoznia ahhoz, hogy a madarak életének rejtett pillanatait lencsevégre kaphassa, akár egyetlen képet is készíthessen. Ősztől tavaszig járja a kopasz erdő egyet len – ket, és feltérképezi a madárfészkeket. Tavasszal pedig megfigyeli, hogy hova térnek vissza azok lakói. Ezután óvatosan, általában 15-20 méterre a fészektől elhelyezi a lessátrat. Ma már természetesen minden esetben egyeztet a terület kezelőjével, hogy hol és mikor állítja fel a 90x90x120 centiméteres, zsákvászonnal bevont polcvázat. Ezt az állatok általában egy hét alatt megszokják, akkor tér csak vissza, a kora reggeli órában, hogy megörökíthesse, amikor a szülők váltják egymást, vagy éppen élelmet hordanak fiókáiknak. Az akár 20 méter magasba épített lessátorban tartózkodni olykor nem éppen veszélytelen, hiszen vihar tépázhatja, villám csaphat bele.
Bécsy László nyugdíjasként is a természetfotózást tartja legkedvesebb időtöltésének. Fáradhatatlanul járja az erdőket, mezőket, hogy olyan „fotózsákmányra” tegyen szert, mint a hamvas rétihéja vagy éppen a nádi sármány, amelyekhez eddig még nem volt szerencséje.
MerkenMerken
