„Mert csak egy szú perceg a szemöldökfában” – írja Arany János a Toldiban. Innen (is) eredeztethető sok, még ma is elterjedt félreértés. Például az, hogy a feldolgozott, beépített faanyagban, a szemöldökfában, gerendában, tetőlécben vagy éppen a tömör fából készült bútorban a szú ’perceg’. Ott ugyanis a rájuk morfológiailag nagyon hasonló, de rendszertanilag és életmódban egyaránt nagyon különböző kopogóbogarak élnek, és a párosodást megelőzően adják ki ezt a jellegzetes hangot. Ezek a bogarak a fa anyagával táplálkoznak, főként a cellulózzal, de fejlődésük sebességét meghatározza a nedvességtartalom is. Fejlődésük hosszú ideig, esetenként több évig eltart, és gyakran ugyanabba a fába rakják vissza petéiket.
A szúbogarak viszont az ormányos bogarak egy különleges csoportját alkotják. Egy részük a fák kérge alatt (kéregben költők), más részük a fatestben (szijács és geszt) készít járatokat (fában költők). Az utóbbiak menetét sem lehet összetéveszteni a kopogóbogarakéval, mert mindig fekete bevonatú. A kopogóbogarak járatainak a színe viszont megegyezik a károsított faanyag színével, amit a menetek falára telepített gombák adnak. A bogarak és az álcák is ezzel táplálkoznak, a gomba spórák hordozására külön kis spóratartó zsákjuk fejlődött ki. A gomba megfelelő fejlődéséhez meghatározott nedvességtartalomra van szükség a faanyagban. Az élő fában ez még túl magas, a feldolgozott faanyagban pedig túl alacsony. Azaz az éppen pusztulásnak induló fák, vagy például a kitermelt és tárolt faanyag a legalkalmasabb a gombák és ezáltal a bogarak fejlődéséhez.
A kéregben költő szúk a kéreg és a szijács között készítik meneteiket, amivel magát a fát is elpusztíthatják. Az erős, életképes fák tudnak védekezni e támadás ellen, gyantát (fenyők), vagy más védekező anyagot (lombosok) választanak ki. Ebből is adódik, hogy a szúbogarak egészséges fát csak ritkán tudnak megtámadni, elpusztítani. A klímaváltozás hatásai (csökkenő csapadék, növekvő hőmérséklet) azonban számottevően rontják a fák vitalitását. A legyengült fa pedig már nem tud megfelelően védekezni és a szúbogarak sikeresen berágják magukat.
A lombos fafajaink és a fenyők esetében eltér a kéregben költő szúk jelentősége. A tölgy-, bükk-, kőris- és szilfák pusztulását nem közvetlenül a bogarak okozzák, hanem az általuk hordozott kórokozó gombák, a szilfavész betegséget előidéző Ophiostoma gombák például szijácsszúval terjednek. Ebben a bonyolult rendszerben a fertőzött fán fejlődik ki a szúbogarak új nemzedéke, amely aztán az egészséges fákra viszi át a pusztulást okozó gombákat.
A fenyőknél a helyzet kicsit más. Széldöntés, hó törés, esetenként fakitermelések után maradhat vissza annyi faanyag, amiben ezek a szúfajok (pl. be tűzőszú, rézmetszőszú) elszaporodnak, és ezt követően elpusztítják a környező fákat. Ez történt az elmúlt 25 évben a legtöbb hazai fenyvesben, különösen a lucosokban. A gond Nyugat-Magyarországon kezdődött, de már nincs olyan szeglete az országnak, ahol ne okoztak volna fejfájást a szúk.
Ha figyelembe vesszük, hogy több fafajunknál is (pl. bükk) tetemes pusztulást okoztak a klímaváltozás közvetlen és közvetett következményei, a fenyőknél – és azon belül különösen a lucfenyőnél – szintén ezt kell kiinduló oknak tekinteni. A különböző szúbogarak „csak” az utolsó lökést adták meg a fák tömeges pusztulásához.
