Az 1972. évi stockholmi környezetvédelmi világkonferencián (amelyen a keletnémetek „nem megfelelő kezelése” miatt nem vettünk részt), és az ugyanabban az évben Buenos Aires-ben tartott erdészeti világkongresszuson az erdők védelmi rendeltetése különös figyelmet kapott. Az Argentínában jelentős szerepet játszó magyar küldöttség javaslatára meghatározták az erdő hármas hasznosítását, feladatát, miszerint az erdők termelési, védő, továbbá szociális (üdülési, pihenési) szerepet is betöltenek. Azt, hogy az adott erdőnek a három közül melyik a legfontosabb, az elsődleges célja, az 1970-es évektől Magyarországon üzemtervekben rögzítették. 1985-ben a hazai faállományok 80 százalékát elsődlegesen gazdasági, 16 százalékát védelmi, míg 4 százalékát szociális, üdülési célúként tartották nyilván.
A gazdasági, tehát a materiális javakat adó erdőket nem részletezzük, míg a védelmi szerepűek közül kiemeljük a négy legnagyobb területűt. Így a településvédelmieket, amelyekhez a zöldövezeti erdők egy része tartozik. A talajvédelmi feladat egyaránt jellemző a hegy- és dombvidékeken, továbbá a volt futóhomokon álló erdőtelepítésekre. A vízgazdálkodási be rendezések, gátak környéke és egyéb műtárgyak esetében az erdők az elhabolás, jégtörés, netalán egyéb víz, illetve a víz által szállított anyagok káros hatása elleni védelmet szolgálják. Az 1970-es években új, hangsúlyos feladattá vált a természetvédelem. Kiemelt fontosságot tulajdonítottak a kis területtel, gyakran csak néhány erdőrészlettel képviselt különleges erdőtípusok, faállományok megvédésének, amelyek gyakran nem is adtak volna számottevő faanyagot. Tehát védelembe vonásuk kevés gazdasági kárral, kieséssel járt. A szociális, üdülési, a nyilvántartásokban gyakran közjóléti célú erdőket különböző, általában a településektől való távolságuktól függő csoportokba sorolták. Így például a sétaerdők közvetlenül a városhoz kapcsolódtak, míg az üdülő-, illetve kirándulóerdőket kedvelt turistacélpontok, netalán fürdőhelyek, üdülőtelepek környékén alakították ki.
A közjóléti célú erdőket el kellett látni úgynevezett közjóléti berendezésekkel, például turistautakkal, esőbeállókkal, kilátókkal, szemétgyűjtőkkel, tűzrakóhelyekkel. Helyenként erdei parkolókat alakítottak ki, illetve olyan autósmegállókat, ahonnan a panorámát, esetleg különleges fákat lehetett szemlélni. A tájékoztató táblák, térképek szintén a közjóléti célú erdők tartozékai, de ezek a berendezések nem kizárólag az elsődlegesen közjóléti rendeltetésű erdőkre jellemzőek. Ugyanis éppen abból következően, hogy minden erdő egyidejűleg több feladatot is elláthat, gazdasági vagy védelmi célú erdőkben is találhatók.
Az erdők hármas feladata az erdészek gondolkodását is jelentősen átalakította. Igaz, az 1970-es évek közepére, végére már mindannyiuk meggyőződéssel vallotta, hogy az erdőkkel szembeni új-régi társadalmi igényt ki kell elégíteni. Nemcsak fát, gombát, erdei gyümölcsöt stb. várnak tőlük, hanem immateriális szolgáltatásokat is. Ugyanakkor az erdészek munkájának a semmibe vételét, a tönkretételét már nemcsak a fában, talajban stb. esett károk, hanem a közjóléti berendezések rongálása, pusztítása, továbbá az erdei környezet szeméttel történő elárasztása, a vízfolyások elszennyezése is jelenti. Mindennek ellenére a közjólét területén is újabb és újabb feladatokat kell vállalni, mivel a szabadidő növekedésével, a városiasodással és más, például az autós közlekedés jelentőségének növekedésével egyre többen keresik fel az erdőket. A korszak egyik meghatározó erdésze, Keresztesi Béla így fogalmazta meg 1971-ben: „Az erdő ma egyetlen jóléti objektum, az erdőgazdálkodásnak ezért ki kell terjednie valamennyi közjóra, amelyet az erdő ad. Az erdőgazdálkodás lényege ma már a biológiai, gazdasági és szociális megfontolások szintézise.”
