Terepjárón zötykölődünk a Szentegáti-erdőben, a Punai Vadászház felé. Nagy eső után párállik az erdő, küzdenek a kerekek a sárral. Egy nyiladékban szarvasok hevernek békésen. Majd lassan, komótosan megindul a rudli. A földút mentén végig hatalmas rönkök fekszenek. Vendéglátónk magyarázza a látványt: agancshullatás ideje van, ilyenkor kijönnek a szarvasok a sűrűből, hogy biztonságot érezzenek, messzebbre ellássanak. A fakitermelést már megszokták, nem zavarja őket, de az illegális agancsgyűjtők háborítják a vadat. Lempel István tapasztalt erdészként olvas a természet jeleiből, a fák törzséből, az állatok nyomából, az erdő hangjaiból. Már kicsi korában belekóstolt a vadon világába.
„Édesapám a Vitézi pusztai erdei kisvasútnak volt pályamestere – emlékezik – kihozott magával, szabadon barangolhattam kedvemre. Ez adta az indítást. Később, mikor már nagyobbacska lettem, nyári szünidőkben itt dolgoztam. Érettségi után felvettek kisegítő erdésznek. Eldönthettem, hogy a szakmának melyik részét választom: egyetemre megyek, vagy inkább maradok tő melletti erdész. Utóbbi vonzott, mert úgy láttam, az erdőmérnökök sokat vannak irodában, és én nem akartam elszakadni az erdőtől. Aztán 1977-ben megszereztem az erdésztechnikusi oklevelet Szegeden. Soha nem bántam meg a döntésemet, nem csalódtam a pályámban.”
Megérkezve a szép időket látott vadászlakhoz – ahol hajdan az urak még az erkélyről is vadásztak –, a tisztáson sétálunk. A levegőben hersegő tavaszillat. Hirtelen különös hang sivít a magasból. Milyen állat volt ez? – kérdem meglepődve. Az erdész nevet: „A fa nyikorog, ahogy a szélben összesúrlódnak a kopasz ágak”. Ha már a fák így beszélnek, vajon miféle furcsa hangokat hallott még itt az évtizedek alatt – faggatom tovább. „A legbizarrabb, ami az emberben valami ősi félelmet is ébreszt, az a sakálordítás. Kinn ülve éjjel a magaslesen, mikor körben ötven-száz aranysakál egyszerre elkezd vonyítani, üvölteni, az hátborzongató. Viszont márciusi szalonkázás alkalmával kimenni alkonyatkor, és hallgatni a madarakat, ahogy együtt szólnak a legkülönfélébb gyönyörű hangokon – valami csoda! A fényképezőgép is mindig velem van, néha remek pillanatokat lehet elkapni.”
A Szentegáti-erdőkerület 1900 hektár egybefüggő terület, ennek az egyik fele a Sikota, aminek jó harminc évig Lempel István volt a gazdája. Rajta is hagyta a keze nyomát, hiszen a szokásos erdő- és vadgazdálkodáson túl egy érdekes kísérletbe fogott munkatársaival 1992- ben. Mutatja, hogy jelenleg a tisztás körül növedékfokozó gyérítés zajlik, azért, hogy a véghasználatra, vagyis a kivágásra jelölt fák teret kapjanak a növekedésre, és a hízásra.
„Az erdővel szemben még él a gazdasági kényszer. Rengeteg fát kell kitermelni, ennek a kezelése, a munkafolyamatok irányítása az erdész dolga. Nem mindegy, mit vágnak ki, hol, mennyit – ezt tervezni, ellenőrizni kell. Ha most magára hagynánk az erdőt, a fafajok összetétele, az erdőszerkezet minőségileg megváltozna. Értékes fajok, köztük a tölgyek viszszaszorulnának. Lassan negyedszázada, hogy elhatároztuk, megpróbáljuk átvezetni a bő százéves gyertyános-kocsányos tölgyes állományt az örökerdőbe.”
És, hogy ez a költőien szép név mit is jelent? Azt, hogy folyamatos erdőborítás van a területen, nem végeznek rajta tarvágást, hanem időről időre kisebb csoportokat vágnak ki az állományból, és azt felújítják.
„Talán megéreztük az eljövendő időszakot, hiszen a mi szakmánkban száz években kell gondolkodni. Meggyőződésem, hogy a klímaváltozás miatt az erdőgazdálkodásnak az örökerdők nevelése lesz az egyik útja. Ez lesz a jövő, különben a fölmelegedés miatt annyira kiszáradnak az erdők, hogy le kellene cserélni a faállományt szárazságtűrő, nem őshonos fajokra. Nem volna jó nagy területeket idegen fajokkal betelepíteni. Nem szeretném megérni. Régóta tart a kísérleti gazdálkodás, mára sok tapasztalatunk összegyűlt. Bízom benne, hogy mikor majd itt is mutatkozik a klímaváltozás hatása, ezek az erdők lesznek, amelyek azt túlélik.”
Hogy a tő melletti erdész mennyire megérezte az idők szavát, arra ékes példa, hogy kísérleti erdeje az 1995-ben megrendezett rangos szakmai Pro Silva kongresszus egyik bemutatóhelye volt. Házigazdaként a fiatalok továbbképzésében is részt vállalt: középiskolákból, egyetemi évfolyamokról fogadott diákokat nyári gyakorlatra. Idejövet az úton fiatal erdésszel találkoztunk, akit az utódjaként mutatott be. A munkáját már ő fejezi be, az ő keze alatt érik majd be az örökerdő. „Tóth Karcsi majdnem két évig mellettem volt, a napi életben sokat beszélgettünk, látta a munkámat, átadtam, amit lehetett. Remélem, ha lesz kérdése, még fordul majd hozzám.”
Kérdezem, a családban nincs-e követője. „Mindkét lányomat próbáltam beoltogatni, szeretik is az erdőt, de inkább édesanyjuk pályairányát folytatják, a nagyobbik fogorvos, a kisebbik gyógyszerész lett. Tízéves Zsófi unokám jár lovagolni, a kétéves Tamáska meg odavan a dzsipért, hogy menjünk vele az erdőbe.”
Akinek ennyire a vérében van az erdő, vajon hogyan tudja ezt az életet abbahagyni? Hogy lehet ebből visszavonulni? – tűnődöm hangosan. „Sehogy!” – vágja rá határozottan. „Ezt nem lehet abbahagyni, olyan nincs! Ennek a szakmának annyi szépsége van, ha az ember szívvel-lélekkel csinálja! A szomszédos Kétújfaluban lakom, és negyvenhat évet töltöttem ebben az erdőben. Tavaly kértem, hogy egy évet még rádolgozhassak. Föl kellett készülnöm a nyugdíjra. De aztán csak kitaláltam, hogy ne kelljen egészen elszakadnom. Kis vállalkozást indítottam, hogy erdőművelést folytathassak. Értek a gépekhez is, hiszen az erdészek magukra vannak utalva, eddig is sok mindent önállóan kellett megoldanom.”
Búcsúzóul megkérdezem, van-e szívének különösen kedves erdőlakó. Kapom is rögtön az udvarias választ, hogy mindet szereti, legyen az kis csemete vagy öreg fa, meg persze az állatokat is, így egészben, együtt. Ám kisvártatva halkan azt mondja, egy kedves fája azért mégis van, megmutatja. Térdig gázolunk avarban, kerülgetünk hóvirágot, ibolyát, kankalint, medvehagymát, míg egy mohos bocskorú, büszke tölgyhöz érünk. Lempel István megsimítja a kérges törzset. „120 éves kocsányos tölgy. Remélem sokáig él. Fejfámnak szántam. Majd egyszer, ha eljön az ideje, hamvaimban itt szeretnék pihenni alatta.”
Süt a tavaszi nap, az erdész szeme nevet, jól érzi magát. Én meg eltűnődöm, milyen kiváltságos a hivatása: a természetben él, száz évekre tervez, és láthatja élete folytatását a gyerekei mellett a szakmájában is. Az erdő örök.
MerkenMerken
