A tavasz beköszöntével különösen kedveli a bükkösök világát, amikor beragyog a napfény a rengetegbe és ezüstös fénybe burkolja az erdőt. Másik kedvence a tölgyes, mert nagyon gazdag aljnövényzetében megtelepedhetnek a szívéhez oly közel álló madarak: barátkák, kerti poszáták, füzikék, vörösbegyek, az erdőszéleken a fülemülék, amelyek már annyi felejthetetlen élményt nyújtottak énekükkel a természetbúvárnak.
A kikelet világa
Már tél végén, kora tavasszal megszólalnak a léprigók – például a Budai-hegyekben –, hallani gyönyörű éneküket. Ezek a madarak nem vonulnak: a fagyos hónapok idején tucatszám tanyáznak az öreg tölgyeken, ahol sok a sárga fagyöngy, ugyanis télen annak ragacsos magjait fogyasztják.
A harkályok az öreg állományú erdőket szeretik, ahol be tudják vésni odúikat a fatörzsekbe. Ezekben idővel „albérlők” is költhetnek, például szén- és kékcinegék, örvös légykapók, csuszkák. Igen érdekes látvány, amikor a csuszkák a testméretükhöz igazítva körbefalazzák az odú bejáratát, azaz apró sárgolyókat illesztenek a nyílás köré. Amikor azok megszáradnak, a szűk bejárat biztos védelmet nyújt a nagyobb testű erőszakos odúfoglalókkal szemben, mint például a seregélyek. A mókus sem tud hozzáférni a fészekhez, pedig szívesen kiszívná a tojásokat, elfogyasztaná az apró fiókákat.
Nagyszerű érzés a tavaszi erdőben járni szép napsütötte reggelen. Az ösvénytől jobbra is, balra is hallani a széncinegék „nyitni-kék” kiáltását, csattognak az erdei pintyek, dalolnak a barátkák, hangosan kiált a zöld küllő, fönt a magasban pedig egy egerészölyv pár kering, mely immár jókora gallyfészkét is rakja valamelyik fa koronájában, s elnyújtott „hiéé” kiáltásáról könnyen felismerhető.
De nemcsak madarak élnek a tavaszi erdőben: az avarban erdei ganajtúrók másznak, fedőszárnyaik kékesen csillognak a napfényben. Lepkék szállnak az ösvények menti virágokra, s felejthetetlen élmény a betűző napfényben mozgó levelek avarra vetődő különös árnyjátéka is.
Évszakonként más
Ha gyakran járunk ugyanabba az erdőbe vagy parkba, követhetjük hogyan lesz a rügyből levél, hogyan zöldül ki a világ. Nyáron a forró napok megérkeztével megkopik a levelek üde zöldje, olykor por lepi be az utak közelében a fákat. Aztán eljön az ősz, s vele együtt a természet csodálatos színjátéka, a lombszíneződés. Majd a levelek is lehullnak. Késő ősszel, lombhullás idején mindig megkapó, amint a fákról zizegve, keringve hullanak alá a levelek. Ilyenkor Schmidt Egon meg-megáll, és mindig megállapítja, hogy festő nemigen tudna kikeverni oly finom színárnyalatokat, mint amit akár csak egyetlen levélen láthatunk. Örömteli az őszi erdőben járni, amikor száraz időben csörög az ember lába alatt a frissen hullott avar. Amikor pedig jönnek a novemberi szitáló esők, különös fanyar illatot érzünk, amint a puha levélszőnyegre lép a bakancs.
A téli erdő is szép, amikor hó lepi be az ágakat, hósipkák díszítik a fákat. A csupasz rengetegből olykor-olykor meszszire visz a tekintet, ilyenkor jobban érezzük a távolságokat. A téli erdő azonban szegényesebb, hiszen ilyenkor madaraink többsége délre költözik. A maradók közé tartozó harkályok viszont a nagy hidegben is szorgosan tisztogatják a fákat. A tél második felében pedig újra ébredezik a természet, huhogva szólítja párját a macskabagoly. Ez a madár is az öreg állományú erdőket kedveli, mert fészket nem épít, hanem a faodú alján fekvő törmelékre rakja tojásait.
Szélfútta levelek muzsikája
A neves madarász nagyon szereti szép középhegységi rengetegeinket, de legalább ennyire csodálja a folyóinkat kísérő, fűz és nyár alkotta, meglepően gazdag madárvilággal megáldott, buja aljnövényzetű ligeterdeinket. Tanúja volt néhány évtizeddel ezelőtt, amikor tavaszonként a Felső-Tiszán, Tiszatelek környékén a szőke folyó mindkét partján a nagy fülemülék énekétől zengtek a gyönyörű erdők. Később át nem gondolt, észszerűtlen vízügyi szempontokból kitermelték ezeket az erdőket, s ahogy a koros fák fogyatkoztak, úgy tűntek el a nagy fülemülék. Mára csak átvonuló fajként figyelhetjük meg ezeket a csodálatos énekeseket.
De Schmidt Egon szépnek találja az alföldi kis erdőfoltokat is, alkossa azokat nyár vagy akác. Szívesen időzik az elszórtan álló nagy fák mellett, s gyönyörködik a szélfútta levelek muzsikájában. Az ilyen fák öreg törzseibe gyakorta a zöld küllő váj odúkat, melyekben később a trópusi színeket idéző szalakóták és búbosbankák költhetnek. Természetvédelmi szempontból igen fontosak a kis akácerdők, ahol gyakran vetési varjak telepei találhatók, és a madarak folyamatos károgásától hangosak. A varjúfiak kirepülése után az Afrika felől csak később érkező, fokozottan védett kék vércsék telepszenek az akkorra már elhagyott varjúfészkekbe, odarakják tojásaikat, nevelik fel utódaikat. De a varjúlakokban Schmidt Egon gyakran talált más „albérlőfajokat” is, például erdei fülesbaglyokat és vörös vércséket.
Napjaink neves természetbúvára bármely évszakban is járja a magyar rengeteget, mindig felfigyel azokra a természeti jelenségekre, amelyek felejthetetlenné és megismételhetetlenné teszik az adott pillanatot. Ezeket már hosszú évtizedek óta rögzíti és mintegy nyolcvan könyvben nekünk is bemutatja. A magyar erdők izgalmas életéről olvasva jó eséllyel kedvet kapunk ahhoz, hogy bakancsot húzzunk, hogy saját szemünkkel beleláthassunk, fülünkkel belehallgathassunk vagy akár orrunkkal beleszagolhassunk a fák birodalmának mindennapjaiba.