A teljes fagazdaságot átfogó – hiszen az erdőgazdálkodás és a faipar mellé a fakereskedelem is társult – rendszert a közgazdászok vertikális integrációnak nevezik, aminek a születését a szocialista piacgazdaság, az 1968. évi, úgynevezett új gazdasági mechanizmus kényszerítette ki.
A vállalati, nyereségre törekvő tevékenységek közül az addigi erdőgazdaságok kimondottan beruházási munkát végeztek, hiszen erdőt telepítettek, fát neveltek. Ez a munka önmagában alig termelt nyereséget. Főként akkor nem, ha a munkákat az időjárás vagy egyéb tényezők hátráltatták. A véghasználat, illetve a nevelővágások során kikerülő fát a gazdaságok faipari vállalatoknak adták át. Régóta ismert, hogy a famanipulálás (amikor meghatározzák, hogy a különböző faállományok, sőt törzsek egyes részei mire használhatók) több száz, sőt ezerszázalékos haszonnal jár, járhat. Igaz, mindezt a szocialista viszonyok között az államilag meghatározott faárak (termelői és fogyasztói) némileg kordában tartották, de éppen 1968 után láthatóvá vált: az a legjobb, ha a beruházási és az értékesítési igény, így a nyereség egy gazdaságon belül keletkezik. A népgazdaságnak csak az eredményre, a minél olcsóbb fára, fatermékre van szüksége. A népgazdaság szereplőjének, a vállalatnak pedig magának kellett megtalálnia azokat az utakat, amelyeken termékével a (szocialista) piacra kiléphet.
A faipari vállalatok felől nézve a kérdést, elsősorban a fa külkereskedelmére kell rámutatnunk. A fűrészüzemek, falemez- vagy gyufaipari gyárak igényeiket külföldről igyekeztek fedezni. Így hiába nőtt a hazai erdőgazdaságok fakitermelése, a különböző, mesterségesen kialakított valutaszorzókkal és akkor még tervutasításokkal szabályozott külkereskedelmi kapcsolatok nem ösztönözték őket a hazai erdőkből kikerülő faanyag feldolgozására. Ezt a helyzetet is értelemszerűen meg kellett, meg akarták szüntetni azzal, hogy az említett üzemek közvetlenül a vállalaton, a fát termelő gazdaságon belülre kerültek.
A szocialista közgazdaság alaptételének tekintett tervszerű arányos fejlődés tehát az efagokat a szocialista piacon történő boldogulásra utalta, miközben természetesen megmaradt a faés fatermékek árának állami meghatározása. Szintén megmaradt a központi irányítás azon lehetősége – pontosan a tervszerűség és arányosság miatt –, hogy az egyes vállalatok beruházásait, fejlesztéseit segítse. S végül volt egy kör, amelyre az említett célkitűzések csak korlátozottan vonatkoztak. A pilisi parkerdő, a soproni tanulmányi erdőgazdaság, továbbá az evagok, azaz az erdő- és vadgazdaságok továbbra is jórészt állami költségvetési háttérrel dolgozhattak. Szintén ebbe a körbe tartozott a Magyar Néphadsereg néhány erdő- és mezőgazdasági üzeme.
Külön kell megemlíteni a Nyugatmagyarországi Fagazdasági Kombinátot (NYFK, Falco), amelyet 1974-ben a szombathelyi efag és két nagy fafeldolgozó üzem összevonásával alakítottak ki. A kombinát – mint a magyar fagazdaság zászlóshajója – példájára az 1980-as években a többi gazdaságban is nagy belső szerkezeti átalakításokra került sor: összevontak erdészeteket és erdészkerületeket; szakosított kerületeket alakítottak ki, (újból) üzemegységeket hoztak létre stb. Ezek a példák – miként a mezőgazdaságban Bábolnáé – megosztották a szakmát. Különösen nehéz volt szembenézni a létszámleépítéssel is járó korszerűsítésekkel.
Az 1970. évi átalakítás az egyes gazdaságokon belül az érdekeltségi viszonyokat is átrendezte. Az alapításkor még nem is látott hatása akkor mutatkozott, amikor a vállalatokon belül dönteni kellett egyes műveletek elvégzéséről, netalán a beruházásokról. Mivel a jövedelmet, a nyereséget nem a hagyományos erdészeti tevékenység, az erdőművelési munka hozta, hanem a fahasznosítás, a vállalati vezetők az utóbbit fejlesztették, míg az előbbit óhatatlanul is leértékelték. Rövid és hosszabb távon ez ugyan az efagok (gazdasági) fennmaradását jelentette, azonban az 1980-as években megszaporodtak a nemkívánatos jelenségek. Elmaradt erdőfelújítások, elhanyagolt erdőnevelések az egyik oldalról, míg másikról az elhibázott, gyakran nem a tényleges piaci viszonyokból kiinduló faipari beruházások veszteségtermelése.
A fagazdaság vertikális integrációja mégis sikeres volt. Az erdészetet olyan közgazdasági környezetbe hozta, ami mintegy felkészítette az ágazatot az igazi piaci versenyt hozó 1990-es évekre. S ebben a szervezetben a vállalatok napjainkban is helyt állnak.
